Beszélgetés Karakas Hedviggel, aki elé a sors vörös szőnyeg helyett judoszőnyeget terített. A néhai Presztízs Sport magazin 2021 februári számának címlapsztoriját idézzük fel. Dr. Szász Adrián írása, ifj. Nagy György fotóival.
Kevesen térnek vissza sikeresen annyi hosszabb kihagyással járó sérülésből, mint Karakas Hedvig. A judót napi szinten nem követők is régóta szorítanak a BHSE topsportolójának, aki már tiniként világversenyes érmekkel robbant be a felnőtt mezőnybe, de a fő céljához – egy esetleges olimpiai sikerhez – még nem érkezett meg. Egy Európa-bajnoki címhez néhány hónapja már igen. S milyen érdekes, hogy éppen a nehézségek tanították meg őt arra, hogy nem elég az elért helyezéseket értékelni, hanem az eredményekig vezető út (is) boldoggá tehet. Ezt már nem is mi, hanem Hédi mondja, aki egyre inkább felvállalja azt, amit érez.
A BELSŐ ÚT
– Úgy tudom, gyerekként a tánc helyett választottad a judót. Nem hiányzik a tánc az életedből?
– Anyukám valóban szerette volna, ha balettozom, szerinte szépen is bukfenceztem, de amikor általános iskolásként választani kellett a testnevelésóra mellé kötelezően a tánc meg a judo között, én a bátyámat követtem – válaszolt Karakas Hedvig. – Ahogy kicsiként mindig mindenben. Már óvodásként nagyon szerettem volna megkapni én is azt a fehér kis judoruhát, amit a keresztmamám varrt neki lepedőből, szerintem már akkor eldőlt, hogy a judót választom a balett meg a tánc helyett!
– Kislányos kislány voltál?
– Nem mondanám magam annak, hiszen rövid hajam volt, sportoltam, és pont a bátyám révén főleg fiúk vettek körül, velük játszottam. Nagyon szerettem versenyezni, a sport által fejeztem ki magam. Kevesebbet beszéltem, inkább cselekedtem. Már akkor is ilyen kis céltudatos és makacs voltam, ha jól emlékszem, illetve, ha jól emlékeznek a családtagok, ismerősök...
– Van azért belül egy érzékenyebb éned is?
– Belül pont ennek az ellentettje, nagyon lelkizős vagyok. A Halak csillagjegyében születtem, akikről azt tartják, nagyon érzelmesek, sokat gondolkodó, agyaló típusok. Én is ilyen vagyok a mai napig.
JAPÁNRÓL, AHOL SOKAT EDZŐTÁBOROZOTT „A japán kultúra nagyon szimpatikus – vendégként. Ott élni azért nem tudnék, nekem nagyon kötött és monoton, talán túl sok is. De a szabálykövetés, a tisztelet, a hierarchikus rendszer kívülállóként tetszik.”
– Nehéz ezt kifelé nem mutatni?
– Sokáig nem mutattam, de szerintem egyre jobban látszik, amit érzek. A nevelőegyesületemben úgy nőttem fel, hogy el kellett rejtenem az érzelmeimet. Legyen az öröm vagy bánat, egyszerűen ehhez szoktam hozzá. És nagyon nehéz volt változtatni, amikor rájöttem, hogy ez igazából nem jó nekem. Hiszen én sem szerettem elfojtani a dolgokat, de idő kellett, hogy tudatosuljon bennem az, amire a környezetem is rávilágított, hogy érdemes változnom. Anno a szöges ellentéte volt a lelkemnek az, amit kifelé mutattam, és ez a kettősség máig elkísér, de már nagyon sokat tompult, alakult.
– Pontosan mikor, csak felnőttként?
– Huszonkét éves koromtól kezdve, amikor felköltöztem Pestre, és egyesületet váltottam.
– Mi az, amiben mégis megmutatkozik az érzékenységed?
– Ha nézek egy olyan filmet vagy látok egy szegényebb, sanyarú sorsú embert az utcán, esetleg egy elhagyatott állatot, nagyon el tudok keseredni. Ezek mindig mély benyomást tesznek rám, talán mélyebbet is, mint kellene. Ilyenkor elszomorodom, elgondolkodom, hogy nekem milyen jó, nekik milyen rossz lehet. Hétköznapi dolgok által élem meg az érzékenységemet. A mai napig, ha egy magyar sportoló – sőt igazából bármilyen sportoló – olimpiai aranyérmet nyer, el tudom magam sírni. Ezek a hatások, a sport általi öröm, egy szomorú film vagy egy romantikus történet hozzák ki belőlem az érzelmeket. Nyilván a győztes Eb-döntőm után, sőt még a dobogón is sírtam...
– Mennyire volt nehéz – vagy könnyű – a gyerekkorod?
– Szerintem szép gyerekkorom volt. Nem egy tehetős, gazdag családban, abszolút a társadalom középrétegéhez tartoztunk. De mindent megkaptam, amire szükség volt, nem kellett nélkülöznöm. Meg olyan értékrendet is tanultam a szüleimtől, amely révén nem vágytam semmi olyasmire, ami elérhetetlen, örültem annak, amim van. Úgy emlékszem, sőt ma is úgy gondolom, boldog voltam. És nagyon aktív, nem egy otthon ülő kisgyerek. Ahová lehetett menni játszani, sportolni – biciklizni, görkorizni, síelni, szánkózni, úszni, kosárlabdázni, focizni, lábtengózni a bátyámmal –, én ott voltam!
– A bátyád mennyivel idősebb nálad?
– Egy évvel, négy hónappal és két nappal – vágja rá gondolkodás nélkül.
A KOMOLY ÉS A VIDÁM ÚT
– Egy küzdősportokban jártas ismerősöm két szóban így jellemzett téged: hihetetlen akaraterő...
– Hm... az akaraterőm, a céltudatosságom, a győzni akarásom, a saját magam legyőzésének a vágya valóban mindig hihetetlenül erős volt bennem. Mindenből versenyt csináltam, nyerni akartam akár csak egy társasjátékban is. Ha elmentünk a bátyámmal nyáron a strandra, ott biztos, hogy úszóversenyt rendeztünk. Nagyon erős a motiváció bennem, ezért nagyon alázatos is tudok lenni.
– A nagy önbizalom is együtt jár ezzel, vagy – Halak jegyűként – nem annyira?
– Az önbizalmam sosem volt tökéletes. Talán pont azért, mert mi, Halak, túl sokat agyalunk dolgokon, hajlamosak vagyunk túlkomplikálni az életet, így végül könnyen elbizonytalanodunk.
– Mennyire voltál társasági ember?
– Nagyon lekötött a sport. Általánosban még volt bandázgatás a napköziben meg iskola után, de ötödikes koromtól heti négy edzésem lett, s később a gimiből is mindig edzeni rohantam. Pedig szeretem a társaságot, de ebből a szempontból nem volt átlagos gyerekkorom. Nem szórakoztam a szabadidőmben, hanem hamar komoly célokat tűztem ki, sportoló akartam lenni, és már akkor ennek megfelelően is éltem.
– A fiúk azért udvaroltak?
– Talán a rövid hajam és a sport miatt, de egyrészt ilyen szempontból ők sem annyira foglalkoztak velem, másrészt én sem éreztem feltétlenül a késztetést, hogy ismerkedjek. Először gimnazistaként szakítottam időt az életem ezen részére, addig csak az edzés, verseny, tanulás körforgása létezett.
– Nem lehet, hogy tartottak tőled?
– Simán lehet, sokan nagyon komolynak, sőt túl komolynak mondanak. De ez már így is marad, noha az évek során csiszolódik az ember. A komolyságom „elvesztése” manapság inkább a hétköznapokra szól, arra, hogy sikerüljön ellazulnom, és nem arra, hogy ne venném komolyan a munkám, ott mindig is céltudatos voltam, nem csak az edzésben, hanem az étkezésben, a bulizásról való lemondásban is.
– Az, hogy a legszebb magyar sportolónők között tartanak számon, zavarba hoz vagy hízeleg?
– Hízeleg. Hát, melyik nő nem örülne ennek?! Maradjunk annyiban: igyekszem a személyiségemmel, a sporteredményeimmel és a megjelenésemmel is példát mutatni a következő generációnak.
FIÚ EDZŐPARTNEREIRŐL „Ötvenöt-hatvanöt kiló közti, ifjúsági korosztályú fiúkkal edzem. Egy junior már erősebb, s azt hiszem, úgy nincs értelme, hogy ő nem teszi bele százszázalékosan az erejét, mert akkor csorbul a cél, hogy mindketten kihozzuk magunkból a maximumot. Hiszen, ha ő kihozza, én nem biztos, hogy túl szépen végzem.”
– Szeretsz is nőiesen öltözni, akár magassarkút húzni, keresed az ilyen alkalmakat?
– Élvezem, ha nőiesen jelenhetek meg, hiszen amúgy rengeteget vagyok sport- és judoruhában. Szeretem és figyelek arra, hogy megéljem a nőiességem, ha csinosan felöltözöm, általában sokkal jobban érzem magam, mintha csak felvennék egy melegítőt. Az inkább csütörtökön, pénteken kerül elő, amikorra elfáradok, és már nincs energiám arra is figyelni, hogy „nő legyek” arra a tíz-tizenöt percre, amíg újból fel nem veszem az edzőruhát. De igyekszem a kettőt egyensúlyba hozni.
– Amúgy is érzem a szavaidból, hogy törekszel az egyensúlyra. Lázadtál valaha valami ellen?
– Nem, én rendes gyerek voltam... Nem lázadó, mindig szófogadó. Kicsit fekete-fehér, mert ha mondtak nekem valamit, azt százszázalékosan komolyan vettem, betartottam és úgy csináltam. Nem is voltak lázadó korszakaim. Talán energiám sem volt lázadni a tanulás és a sport mellett.
– És min tudsz például nagyot nevetni?
– Például ezen a kérdésen... – válaszol mosolyogva. – De igazából bármin, sőt szeretem is, ha lazít rajtam a társaság. Törekszem is rá, hogy ne vesszek el a munka és a komoly célok között, hanem tudjak kikapcsolni és élvezni az életet. Ez mostanában jellemzőbb, mint régen, és nagyon jó hatással van rám, úgy érzem!
A SPORTOS ÉS A NEHÉZ ÚT
– Mi fogott meg a judóban?
– Elsősorban az, hogy mennyire komplex. Előtte sok mindent kipróbáltam, de ez volt az, amihez testi erő, állóképesség, játékosság, mentális erő, technikai repertoár is kellett. Szeretem a letisztultságát, és azt az óriási tiszteletet, amit az egésznek a hangulata sugároz. Ha belép valaki a terembe, ott vagyunk fehér vagy kék ruhában, régen főleg fehérben... Ez passzolt az emlegetett komolyságomhoz. Plusz olyan csapat vett körül, amelyben nagyon jól éreztem magam, és az energiám is levezettem.
– Mikor érezted, hogy a sportban akár sokra is viheted?
– Nem is azt mondanám, hogy éreztem, hanem azt, hogy mindig sportoló szerettem volna lenni. Emlékszem, amikor gyerekkoromban láttam a tévében azt a hatalmas örömöt, amit ők átéltek egy-egy sikerük pillanatában, én is azt az örömöt szerettem volna átélni! Nem volt még kőbe vésve, melyik sportágban, de azt már biztosan tudtam, hogy ez az, amit én is szeretnék megtapasztalni...
– Hamar át is élhettél sikereket a felnőtt mezőnyben. Ez azt is jelenti, hogy hamar felnőttél?
– A lányokra amúgy is mondják, hogy korábban érnek, mint a fiúk. Tizenkilenc évesen, juniorként a felnőtt mezőnyben Európa-bajnoki és világbajnoki bronzérmet tudtam szerezni, aztán persze jöttek a sérülések, a hullámvölgyek is...
AZ ELLENFELEKRŐL „Mindenkit le akarok győzni, ezért egyénenként is ki szoktuk videózni az ellenfeleket, illetve raktározzuk az edzőtáborok, versenyek tapasztalatait. Főleg edzőtáborban próbálunk ki olyasmiket is, amiket versenyeken nem, hogy tudjuk, kinek a gyenge pontját hogyan használhatom ki. A legtöbb versenyzővel nem ellenségek, hanem ellenfelek vagyunk, tiszteljük, becsüljük egymást a tatamin.”
– A sok nehézség közepette volt olyan, amikor már szinte feladtad?
– Volt, igen. De talán nem is a sérülések idézték ezt elő, hanem voltak nehéz időszakok, amit még egy-egy sérülés is megtűzdelt. Inkább a rehabilitációk alatt és után, amikor visszatérnél ugyanarra a szintre, amin előtte teljesítettél, de még nem nagyon tudod elképzelni magadról, hogy ez összejöhet, az a kemény. Volt, amikor úgy gondoltam, hogy már nem tudom kihozni magamból, amit szeretnék, hogy sosem fogok eljutni oda. Hogy hiába edzek, hiába keresem a hibákat, nem találom a megoldást. Szerencsére mindig voltak körülöttem, akik segítettek átlendülni ezeken a mélypontokon.
– Kik voltak ők?
– 2012 óta az edzőm, Toncs Péter. De a barátnőim, a többi edző, a csapattársaim is. Anyukámmal sohasem mentem bele mélyebben ezekbe a dolgokba. Nem azért, mert nem vagyunk olyan közeli viszonyban, hanem valahogy úgy gondoltam, neki ezt nem kell megélnie. Neki néha az is elég „kínszenvedés”, hogy judózom, és hogy mennyire félt a sérülésektől kezdve a fogyasztásig mindentől. Nem feltétlenül szerettem volna megosztani vele minden egyes rossz napomat, mert talán szomorúvá tette volna, hogy a lányának miket kell átélnie. Próbáltam őt mentesíteni a hullámvölgyeimtől, persze komolyabb helyzetekben beszélgettünk, s ő mindig biztatott.
– Újabb Halak-tulajdonság, hogy empatikus, figyelmes vagy...
– Igyekszem csak a jót adni mindenkinek, ami persze nem mindig sikerül. De igyekszem!
– A barátaid a sport közegéből kerülnek ki?
– A nagy részük igen, hiszen ezerszer több időt töltünk együtt, mint bárki mással, úgyhogy szoros kapcsolatok alakulnak ki. De a Testnevelési Egyetemről is vannak igen közelinek mondható barátaim, akikre mindig számíthatok, és felüdülés, hogy velük nem feltétlenül a sportról „kell” beszélgetni.
AZ EMBERI ÉS A FEGYELMEZETT ÚT
– Ha már az edződet, Toncs Pétert említettük, akivel jó csapatot alkottok, olyan is van azért, hogy valamelyik tulajdonságával bosszant?
– Persze, ilyen mindenkinek van, nekem is, neki is. De az évek folyamán összecsiszolódtunk, sok mindenben hasonlítunk, ő is pont olyan maximalista, mint én. Mindig többet akar, ugyanúgy nehezen tud örülni a dolgoknak, hasonló folyamatokon ment keresztül. Talán egymást segítettük ebben. Hogy ki segített hamarabb kit, azt nem tudnám megmondani, de ő is nagyon eredménycentrikus volt, mindig attól várta a boldogságot, ha eredmény van, de ezt már velem együtt el tudta engedni. Úgy gondolom, ezt egymásnak köszönhetjük. S hogy mi idegesít benne? Rosszabb napokon sok minden, jobb napokon semmi. Olyan ember, akire bármikor számíthatok, nagyon jó tanár, ért az emberek nyelvén, tudja a „vadállat” oldalát is mutatni, de az emberit is. És nagyon sok sportolónak arra van szüksége, hogy ne csak a testét fejlesszék és idézőjelesen „ütlegeljék”, hanem a lelkével is törődjenek. Ő ezt a kettőt nagyon jól kombinálja.
A FOGYASZTÁSRÓL „A fogyasztás nem gond, de nem is a szívem csücske, sarkalatos pont, amitől szívesen szabadulnék. Tokió előtt már visszaszámoltam, hány alkalom van hátra, erre egy év hozzájött... Olyan a genetikám, hogy könnyen izmosodom, s ha nem versenyzem és nem sanyargatom magam, gyorsan felugrik a súlyom – izomban. Még pihenőnapon, a lazább heteimben is az izmaim nőnek, amiből nehezebb visszafogyni, mint zsírból. Jólesne már lazítani a nem is tudom, hány éve tartó odafigyelős diétából.”
– Te miben lehetsz nehéz eset?
– Abban, hogy makacs vagyok, de ennek is két oldala van. Mert pont ez segített hozzá, hogy annyi sérülés után se adjam fel. Persze tudom hülyeségekben is megmakacsolni magam, tudok hisztizni, mint bármelyik nő. Vannak napok, amiket csak túlélni szeretnék, amikor fizikálisan és mentálisan is elfáradok, és a legszívesebben bezárkóznék egy sötét szobába, csak hogy jöjjön már a következő, a kipihentebb nap, amikor nem vagyok leharcolt. De ebben is sikerült fejlődnöm, régebben egy egész napot kidobtam ilyenkor az ablakon azzal, hogy azon pörgettem magam, hogy ez egy rossz nap. Most meg már reggel konstatálom, hogy az, de tudom, hogy holnap megint jó lesz.
– Van arra recepted, hogy a rossz napokon hogyan kapcsolj ki, töltődj fel?
– Pihenek, alszom. Mert hajlamos vagyok túlhajszolni magam. Vagy bármi más irányú dolgot teszek – iszom egy kávét egy barátnőmmel, leülök megnézni egy sorozatot, takarítok, főzök –, ami kizökkent abból, hogy megint csak edzés jön és tolni kell, pedig a testem már csak feküdni bírna.
– Ha sorozatot nézel, krimit vagy vígjátékot választasz?
– A csajos „lötyitől” kezdve a vicces-lightoson át egy krimiig vagy egy történelmi sorozatig bármi jöhet. A legutóbbi börtönös sorozatom, a Gyilkos vagyok például halálsoron lévő elítéltekről szólt...
– Akkor a kemény sztorikat is bírod. Meg nyilván az egyenruhát és az azzal járó fegyelmet is, különben nem csatlakoztál volna 2017-ben a Magyar Honvédség Sportszázadához, ahol már törzsőrmester vagy...
– Ez több okból is nagy dolog számomra. Egyrészt gondolnom kell az aktív pályafutásom utáni évekre, s mivel szerződéses katona vagyok, a kettős életpályamodell kiváló lehetőség arra, hogy esetleg katonaként folytassam a karrierem. Másrészt, ha érmet szerzek, nem csak a judo sportágat és saját magamat képviselem, hanem a Magyar Honvédséget is, ami plusz büszkeség.
– Milyen kötelezettségekkel jár ez, amíg még aktívan sportolsz?
– Vannak kötelező éves feladatok, például törzstanuló napok, lövészet, menetgyakorlat, fizikai állapotfelmérők. A Sportszázad rendeltetése, hogy a Magyar Honvédség és a civil társadalom között hidat képezzen, ennek jegyében részt veszek toborzó rendezvényeken, katonai sporteseményeken, jótékonysági akciókban. Igyekszem maximálisan segíteni őket, ahogy ők is segítenek engem.
A KORÁBBI EDZŐIRŐL „Összességében köszönettel tartozom nekik valamennyi jóért és rosszért, mindegyikből tanultam!”
– Tanulmányokat ezen a területen nem tervezel?
– Nem akarok Nemzetvédelmi Egyetemet vagy hasonlót végezni, de van a fejemben A-, B- és C-terv is a pályafutásom utánra, tudom, hogy mit dolgoznék szívesen, mi lehetne a következő kihívás. Ezek közül az egyik a katonaság, de több konkrétumot most még nem tudok mondani.
AZ ÚT MAGA A CÉL
– Az egyéni sportolók jellemzően olimpiai ciklusokra terveznek, s te is azt nyilatkoztad pár éve, hogy Tokió lehet a végállomás...
– Az olimpia után átgondolom, van-e még bennem annyi, hogy újabb négy – vagyis már csak három – évet végigcsináljak. Hogy tudok-e még fejlődni, van-e hozzá affinitásom, vagy esetleg a civil élet felé kellene kanyarodnom. Nem akarok semmit előre kimondani, előbb zárjuk le ezt az ötéves ciklust, utána lesz időm gondolkozni. Az, hogy vannak terveim és lehetőségeim, már megnyugtató alap a továbbinduláshoz. Nem akkor kell majd hirtelen kapkodni, hogy egyáltalán milyen opciók léteznek számomra.
– A családalapítás is köztük lehet?
– Egyre többet gondolok rá, valószínű, hogy ez is fontos tényező lesz az olimpia utáni döntésemben...
– Mindig tervezős típus voltál?
– Talán meglepő, de jobban szeretem a spontán dolgokat, sőt azokat élvezem a legjobban! Céltudatos vagyok, de nem a mindent megtervező fajta. Általában azokban a napokban, hetekben, élményekben érzem magam a legjobban, amik spontán alakulnak úgy, ahogy. Mert amit eltervezek, azt sokszor túlgondolom, amire nem készülök fel, az viszont úgy jön, ahogy jönnie kell. És általában sokkal jobban sül el, mint egy megtervezett dolog.
– A senki által nem tervezett járványidőszakot sikerült spontán módon a javadra fordítanod?
– Úgy gondolom, igen. Voltak terveim, amiket meg tudtam valósítani, de megvolt benne a bizonytalanság „szépsége” is. Persze, fel voltam rá készülve, hogy ha vége a bizonytalanságnak, akkor spontán módon kell majd esetleg egy versenyen nagyot alkotni...
– Ez a prágai Európa-bajnokságon sikerült. Ezzel az arannyal a zsebedben, hogy érzed, visszaadott már annyit a sport, amennyit a sok-sok év alatt belepakoltál?
– Ha két évvel ezelőtt kérdezed ugyanezt, még azt mondtam volna, hogy nem. Hogy nem vagyok elégedett azzal, amit kaptam, mert úgy érzem, sokkal többet tettem bele. Most viszont már nem gondolom, hogy bármit is el kellene várnom cserébe azért, amit én beletettem. Már örülök mindennek, amit kapok, mert nagyon sok apró dolog van, amit nem is feltétlenül éremben kapok vissza, de annak köszönhetek, hogy élsportoló lettem. Akár a személyiségemben, egzisztenciális kérdésekben, kapcsolatok terén. Abban, hogy milyen akadályokat tudtam legyőzni, amiket elém gördített az élet, s azokból mit tanultam. Ez sok olyan apróság, amik hosszú távú örömöket hoznak, amíg az érem maga csak rövid távon öröm. Ha „ráülök” arra, hogy Európa-bajnok lettem, attól még nem leszek egész életemben boldog. De, amit azáltal nyertem, ahogyan eljutottam addig, hogy Európa-bajnok legyek, amilyenné közben formálódtam, na, abból építkezhetek, annak örülhetek! Mindez rávilágított, hogy egyáltalán nem közhely az, hogy az út tesz boldoggá, nem pedig a végcél.
– A harmincegyedik születésnapod alkalmából mit szeretnél, hogy kívánjak neked?
– Szerintem tudod.
– A sportban igen. És a sporton túli életben?
– Egy egészséges gyermek születését.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2024
Forrás: Presztízs Sport
Dr. Szász Adrián írása
Fotó: ifj. Nagy György)
