Ungvári Miklós mezítlábas parasztgyerekből a sorsnak és a múltnak hálás férfi lett. A néhai Presztízs Sport magazin 2020 novemberi számának címlapsztoriját idézzük fel. Dr. Szász Adrián írása, ifj. Nagy György fotóival.
2002 és 2012 között három-három Európa-bajnoki címet, illetve világbajnoki bronzérmet szerzett, a londoni olimpiáról ezüstéremmel tért haza. Még mindig nem állt le: negyven évesen akár a jövő évi tokiói ötkarikás játékokra is eljuthat, de ha ez már nem fér bele, akkor sem lesz elégedetlen a pályafutásával. Ungvári Miklós judóssal a sportágakat illető sokoldalúságáról, természetközeli életmódjáról és a negyedik ikszhez érve őt aktuálisan foglalkoztató dilemmákról, szemléletbeli kérdésekről is beszélgettünk. Sőt, nagyobb részben azokról, mint a szorosan vett sportszakmáról, ennyiben is rendhagyó az interjú. A tízgyermekes családból származó sportember nem tért ki a kérdések elől, nyíltan beleállt a válaszokba – akárcsak a tatamin immár hamincegy éve oly sok párharcba.
NAGYAPA FÖLDJE ÉS AZ ARANYSZŐRŰ LÓ
– Már jó ideje egy tanyán élsz Cegléden. Mi vonzott téged ehhez a fajta, a szó legszorosabb – és legszebb – értelmében vett vidékies életmódhoz?
– Édesanyám Szabolcsból, Tarpáról származik, az ő édesapja harcolt a második világháborúban, fogságban is volt. Hozzá, a nagyapámhoz köthető ez
a terület, ahol ma élek. Az öcsémmel együtt lovakat is tartunk itt, köztük egy különleges lényt, egy turánit, amelyek tenyésztése Magyarországon Parti Imre nevéhez fűződik, keveseknek van ilyenje. Egy aranyszőrű ló, mint a mesében. Nekem is mesébe illő sztori, hogy egyáltalán a tulajdonomban lehet! 2004-ben nagy törést okozott elveszíteni a nagyapámat, egy hőst, egy példaképet veszítettem. Nemcsak én, hanem a kilenc testvérem és az édesanyám is. Akkor megfogalmazódott bennem, hogy nekem kell ez a föld, én itt szeretnék valamit létrehozni. Aztán 2005-ben kiszedtünk pár fát a gyümölcsösből, majd jó pár év alatt felépült egy ház, ahol a pesti zajból, nyüzsgésből kiszakadhatok, mégsem vagyok messze. Itt tudok igazán kikapcsolni.
AZ OLIMPIAI EZÜSTRŐL „Jó néhány hónap és sok beszélgetés kellett, hogy el tudjam fogadni. Amikor gyerekként láttam, hogy a nagyok – Kovács Anti, Hajtós Berci, Csák József, Csősz Imre – Barcelonából érmekkel jönnek haza, megálmodtam, hogy én is ezt szeretném. Aztán egyszer csak ott volt a kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy én is beléptem a táborba, ha nem is a halhatatlanok közé. Athénban, Pekingben még nem sikerült, de a londoni ezüstéremben a korábbi sok munka is benne volt.”
– Hogyan kell elképzelni itt a mindennapjaidat, úgy indítod őket, ahogy a filmekben a farmerek?
– Felkelek már fél hat-fél hétkor, kint császkálok, kapirgálok a lovak között, sokszor még enni-inni is elfelejtek, úgy elmegy az idő. Ebben a miliőben természetesen a gyerekkori emlékeim is újra előjönnek, ahogy az öcséimmel szaladgáltunk a szőlőben, szedtük a fáról a gyümölcsöt, édesanyám pedig sütötte a krumplit, amit felszedtünk. Hálás vagyok, hogy a papámtól mindez megmaradt és a birtokomban lehet. Próbálnék leragadni egy picit a gyökereknél, annál, ami régen volt. Mert ha nyugatra indul az ember, mindenhol ugyanazt kapja, csak a keret más, én viszont imádom keletet: Iránt, Indiát, a kevésbé felkapott országokat. Ha tehetném, visszarepülnék hatvan-száz évet is az időben, hogy érezzem az akkori élet ízét. Ha kimegy az ember Kubába, Chilébe vagy Argentínába, ott is érezheti még talán, de ahogy gyorsul a világ, egyre kevesebbet kapunk belőle. Odavagyok a kazahsztáni, grúz, üzbég ételekért, de például Mongólia is nagyon vonz. Dolgozik bennem az ősi vér.
AZ EDZŐJÉRŐL ÉS A DÖNTÉSEKRŐL „Mindig tud az ember a másikon segíteni, igazítani az útján, ha rossz irányba tartana, visszabillenteni. Ez kölcsönös, a feladatunk is. Mindig meghallgatom Bíró Tamás véleményét, aztán vagy elfogadom, vagy nem, olykor jót vitázunk. Pedig egy külső szem jobban látja, mint te. Mivel mérleg vagyok, sokat mérlegelek, minden érvet meghallgatok, nem hamarkodok el döntéseket. A-, B-, C-verziókat állítok fel.”
– Hogy hívják a turáni lovat, akit említettél?
– Hála a neve, amely az egyik legszebb magyar szó. Hálás vagyok, hogy ma felkelhettem, hogy most beszélgethetünk, s mindazért, amit elértem. Nem lehetek elég hálás a sorsnak, az életnek...
– A judo mellett lovasversenyeken is szoktál indulni, vannak ilyen terveid a jövőre nézve is? Mert ez a sportág nyilván negyven felett is űzhető...
– Abszolút! Tudod, nekünk anno nem volt autónk, csak kerékpár meg ló a családban, és nálam meg András öcsémnél maradt meg leginkább ez a fajta megszállott lószeretet. Ő ilyen suliba is járt, versenyzett is, én először díjugratásban, aztán távlovaglásban indultam. Egyre több időt töltök velük, és igen, fogok még negyven-százhúsz kilométer közötti versenyeken vagy akár akadályok felett is a nyeregbe pattanni. Óriási élmény volt, hogy díjugratásban, azaz nem a saját sportágamban is olimpikonok között indulhattam! Ráadásul eredményesen. Most, hogy az utóbbi időben judóban kevés alkalom volt versenyezni, mint élsportolónak szükségem volt valamire, amivel kitölthetem az ürességet...
A SUPERMAN-JELMEZ ÉS A DALSZÖVEGEK
– A lovasversenyek is képesek ugyanazt az adrenalint adni, amit a judomeccsek?
– Ha nem is ugyanazt, de hasonlót, mint amit egy-egy éremért zajló meccsemen átéltem. A sportágamban ugye megvannak a bevett taktikáim, a lovasversenyeken is szokták kérdezni, hogy „most mit csináltál”. Mondom, bemelegítettem, próbáltam magam felszívni, felhergelni, mindjárt én jövök. Na, de a lovasok alapból nem úgy melegítenek, ahogy én, inkább az állatot melegítik be – aki rajta ül, az annyira nem tüzeli magát. Pedig nálam elengedhetetlen, hogy legalább olyan fizikai állapotban legyek, mint a lovam. Úgyhogy ugyanúgy lenyújtottam, a pályabejáráson guggolásban közlekedtem, karkörzésekkel. Kicsit furán néztek rám, hogy ki ez a stikkes, aki malom-, könyök és fejkörzésekkel készül, talán bunyózni akar. De több mint harminc éven át így mentem be judózni. Amúgy a díjugratás lehetne az ötödik sportág, amelyikben magyar bajnoki érmet szerzek, mert a judo mellett van birkózásban csapatbajnoki aranyam a másodosztályból a Lőrincz-fivérekkel, plusz futásban, távlovaglásban is nyertem. Egyszer majd amatőr bokszban is szeretném kipróbálni magam, ha Szellő Iminek vagy másnak lenne ideje felkészíteni. Az úgy már hat különböző sportág lenne...
AZ ELEGANCIÁRÓL „Nagyon szeretem a finom ruhákat, az egyik külföldön élő barátom sokszor úgy üdvözöl: „mi van, Poshikám”, az angol posh (flancos) jelző alapján. A világ bármely pontján betérek a kedvenc boltjaimba ruhát venni. Amikor Hollandiában, Haarlemben éltem – ahol kevés a jó kosaras, annál több a jó judós –, ott is figyeltem a divatot. Egy BMW kerékpárral róttam a köröket, és alig vártam, hogy én is egy jó öltönyben megjelenhessek valahol, leülhessek mondjuk egy elegáns asztalhoz.”
– Tízgyermekes családban felnőve nem is csodálom, hogy hajt az örök versenyszellem. Milyen értékeket hozol még a nagycsaládból?
– A szüleim főként tiszteletre próbáltak nevelni, és az életre. Megkaptuk, amit a lehetőségek engedtek. A nyolcvanas években kisdobos még voltam, úttörő már pont nem. Beleszülettem egy kicsit még a régi világba, de egy kicsit már az újba, úgyhogy ebből a szempontból is szerencsés vagyok. Kaptam hideget, meleget. Az a sokat szidott régi idő nekem a gyerekkorom világa volt, érthető, ha csodaként emlékszem rá. Amit édesanyámtól kaptunk, azt visszaadni, meghálálni, nem tudom, hány élet is kevés volna! Az ismerőseim egy-két gyerekkel is bajlódnak, ő meg felnevelt tízet. Tuti, hogy ott volt valahol a Superman-jelmeze, és felvette néha. Hát, kell nagyobb példakép nála?! Ahogy Presser Gábor énekli: „ötkor kelsz, zötyögsz villamoson (...) és a fáradtságtól a könnyed kicsordul...” De sokszor egy József Attila vagy egy Petőfi-vers világít rá, milyen óriási dolog is ez.
KASZKADŐR „MELLÉKÁLLÁSÁRÓL” „A kaszkadőrködés is egy plusz láb. Farkas Balázs filmes és Juhász László lovas koordinátor barátaimnak köszönhetően kerültem bele jó pár éve a Ben Hurtól kezdve a Robin Hoodon át olyan filmekbe és történelmi sorozatokba is, mint a Dűne, a netflixes Vaják vagy a legfrissebb Barbárok. Na meg olyanokba, amelyekről még nem is beszélhetek, mert nem jöttek ki. Ez számomra is egy új miliő, egy kiszakadás, amely során nagyszabású forgatásokba, rendezésbe látok bele, új embereket ismerek meg. A Terminator 6-ban Arnold Schwarzeneggerrel, máskor Jamie Foxszal vagy épp Henry Cavillel forgathattam együtt. A Barbárokban egyvégtében tíz órát ültünk lovon páncélban meg mindenben, embert próbáló volt, de utólag látni, hogy milyen szuper dolog sült ki belőle, szenzációs érzés!”
– Ezek szerint megfognak a dalszövegek, versek, elgondolkodsz rajtuk...
– Nagyon, sőt mostanában egyre többször, olykor nosztalgikus hangulatba is kerülök. Korábban évente kétszer volt pszichológiai tesztünk a világversenyek előtt. Fiatalon, magabiztosan úgy éreztük, hogy semmi sem állíthat meg minket, úgyhogy mindenhol kipipáltuk, hogy sem ilyen, sem olyan problémánk, dilemmánk nincsen. Most, amikor – betöltve a negyvenet – a barátokkal filozofálgatunk egy pohár bor mellett, gyakran szóba kerül, hogy nem vagyunk örökkévalók, nincs helye az egymásra fintorgásnak, ahhoz túl rövid az élet. Nincs idő haragudni. A közvetlen környezetedből is mennek el emberek, az élet ad, máskor meg elvesz, de vajon ezt ki vagy mi szabályozza? Nem tudhatjuk. Úgyhogy igen, a versek is inspirálnak olykor. Előhozzák az általános iskolai emlékeket, amikor még nem érthettem, miről szólnak. De most már átjön a mondanivalójuk, akárcsak egy-egy dalnak.
NEGYVEN SZÍNES ÉV UTÁN: ÚJ FEJEZETRE VÁRVA
– A negyven kerek szám. Mindazt, ami ebbe az évmennyiségbe belefért, kereknek érzed?
– Lehetne még kerekebb, mert pár helyen ellaposodott, de összességében igen. Születtem 1980. október tizenötödikén, éltem a halálomig. Ha itt és most becsukódna
a könyv vagy ez a magazin, és visszaolvasnám a sorokat, akkor is hálás lennék. Az edzőm – és még sokak – szerint lehettem volna háromszoros olimpiai érmes, többszörös vb- és Eb-érmes. De ez már történelem, a jelen ajándék, a jövő meg rejtély. Amikor megszülettem, mindenki örült nekem, főleg, hogy négy lány után ötödiknek érkeztem, és utánam még öt fiú jött. Apám még fogadásokat is kötött, hogy most már fiúnak kell lennie! Visítottam, rugdalóztam ott pucéran, nyúlkáltak hozzám különböző emberek, akik örültek. Bízzunk benne, hogy amikor befejezem – legyen az bármikor –, én fogok nevetni, a körülöttem lévők pedig sírnak majd. De még nem akarom befejezni! Fantasztikus dolgokat értem el: díszpolgár vagyok, csarnokot neveztek el rólam Cegléden, olimpiai érmes akartam lenni, és össze is jött. Igaz, aranyat szerettem volna, de kiválasztott magának ez az ezüst. Talán amiatt van hiányérzetem, hogy saját családom még nincsen, de bízom benne, hogy idővel lesz. Nem éltem színtelenül ebben a negyven évben! Néha megkérdezem: kilenc évet éltem, utána sportoltam több mint harmincat, most vajon megint az élet jön? Nem tudhatom, mit hoz a jövő, de állok elébe, ha van még újabb fejezet.
A JUDOSTÍLUSÁRÓL „Az ’ungváris’ judót igyekszem képviselni, azt a mozgékonyságot, amivel őrületbe lehet kergetni az ellenfelet. Nyilván hetvenhárom kilóban – alapból hetvenhat vagyok egyébként – egy picit lassultam, statikusabb lettem, mint fénykoromban, hatvan és hatvanhat között, amikor sokszor még az edzőmet is megleptem egy-egy technikámmal, hogy honnan jött az elő abban a pozícióban. A vibrálást, kreativitást próbálom őrizni.”
– Azt már mostanra elérted, hogy a fiatalok előtt példakép vagy. Érzed ezt a mindennapokban?
– Már egy ideje érzem: példaképekké váltunk a jövő generációja számára. Küldetésünk van, hiszen hírvivői vagyunk a sportágunknak, a magyar sportnak. Vissza kell adnom valamit a judónak, és ez nagyon nagy feladat. A gyerekek már az Ungvári Miklós Judocsarnokba – vagy ahogy ők mondják sokszor, az „Ungiba” – járnak edzeni. Felelősségünk van. Fantasztikus, hogy amikor olimpiáról érmeket hozunk, akkor megugrik a judo-, vívó és tornatermekben a létszám, mert mindenki Janics Natasa, Berki Krisztián vagy épp vízilabdakapus szeretne lenni. Emlékszem, hogy amikor elkezdtem a judót, mi még tudtunk gyerekek lenni, ami a maiaknak már nem olyan könnyű.
– De az elengedhetetlen csibészség – legalább nyomokban – a mai generációban is megvan, ugye?
– Olykor azt veszem észre, hogy a kisebb városokban, a külterületeken még igen. Ahol nincsenek elhalmozva mindennel a gyerekek, ahol kertészkednek, a homokban játszanak, eljárnak pecázni. Én is macskákat hordtam haza a környékről, piócát, békát, egereket szedtem össze, ma már ezekre azt mondják: „fúj!”. Vidéki, mezítlábas „parasztgyerök” voltam. És a vidéki ember régen megtermelte, levágta, elraktározta azt, amire szüksége volt. A nagyvárosba csak új eszközökért ment be, ha elromlott a régi, különben nem volt rákényszerülve. Én ebbe beleszülettem, beleláttam, be is segítettem. Nem az ő hibájuk, de a most felnövő gyerekek bemennek az áruházba, megveszik, amire szükségük van, de bele sem gondolnak, az az áru hogyan került oda. Mi még a saját kezünkkel termeltük, neveltük, úgy került az asztalunkra. Valahol ez is a szocializálódásunk része volt, ezért talán egy fokkal kreatívabban állunk az élethez, meg tudunk felelni a kihívásoknak. De egyre több a pasi, egyre kevesebb a férfi. „Elpasisodott” a világ. Sokszor egy villanykörtét is a nők cserélnek ki.
– Te segítesz mostanság valakinek villanykörtét cserélni?
– Most nem úgy áll a magánéletem, kicsit hullámvasút, egyszer fenn, egyszer lenn. De bízom benne, hogy lesz majd kinek átadnom az értékeimet. Volt hétéves, utána ötéves kapcsolatom, akkor nagyon szerettem volna – érdekes módon nem is fiút, hanem – egy kislányt. Aztán lehet, hogy én lennék a „legbirkább” apuka! Tutira úgy lenne minden, ahogy ő mondaná... Ám ez a hajó megint elment egy időre. A barátok
is felhozzák néha, meg engem is foglalkoztat, hogy nincs még saját gyermekem, de úgy vagyok vele: házasság is csak egyszer legyen, és a gyerek is a megfelelő helyre és időben jöjjön!
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2024
Forrás: Presztízs Sport
Dr. Szász Adrián írása
Fotó: ifj. Nagy György)
