Néhány hete jelent meg a Magyar Olimpiai Bizottság évkönyve, a Sport 2021. Ennek kapcsán felidézzük a mögöttünk hagyott tíz esztendő során az évkönyvben megjelent írásokat.
Az a megtiszteltetés ért, hogy a Judoinfo szerkesztőjeként egy évtizede minden évben felkérést kaptam arra, hogy összefoglaljam a sportág legfontosabb eseményeit, történéseit, emlékezetes pillanatait. A Magyar Olimpiai Bizottság megalakulásának százhuszonötödik évfordulójának tiszteletére a kiadványban az egyes sportágak kiemelkedő személyiségeit mutatták be. A judosport képviseletében a sportág első és eddigi egyetlen olimpiai bajnokáról, Dr. Kovács Antalról jelent meg írás a Sport 2020-ban.
Hús-vér félistenek, avagy olimpia hét és fél tételben
A judosport legeredményesebb magyar versenyzője, olimpiai és világbajnoki aranyérmes, a sportág nemzetközi Hírességek Csarnokának egyetlen magyar tagja. A Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja, a Magyar Judo Szövetség szakmai alelnöke, Pakson az Atomerőmű SE elnöke, közgazdász doktor, „civil” munkakörében az Atomerőmű kommunikációs igazgatója, no és édesapa (véleménye szerint ez utóbbival kellett volna kezdeni).
A sportban pedig ő Atom Anti, akit 1992-ben az egész ország így ismert meg.
Dr. Kovács Antal azon kevesek közé tartozik, akik jelen lehettek a legutóbbi hét nyári ötkarikás játékokon. Az élményeit szívesen osztotta meg velünk.
I. 1992, Barcelona
Amikor felvetődött, hogy esetleg én is részt vehetek a barcelonai olimpián, a Műszaki Egyetemre jártam, de nem is volt kérdés, hogy halasztani fogok. A moszkvai olimpia hagyott bennem először nyomokat, de a szöulira már rajongóként és sportolóként egyaránt nagyon figyeltem. Aztán néhány évvel később már én is ott lehettem, azokkal a hősökkel, akiket addig csak a tévében láttam vagy a rádióban hallottam.
Mindjárt az utazás életre szóló élményt jelentett, a birkózó Farkas Peti, aki akkor már világbajnok volt, egész úton csinálta a hangulatot, Komáromi Tibi, akinek a személyisége, sportolói pályafutása már korábban nagyon megragadott, vagy Kovács Kokó, aki akkor már ugyancsak világbajnok volt, mind nagyon barátságosan álltak hozzánk, zöldfülűekhez. Számomra egészen addig amolyan félistenek voltak, de meggyőződhettem róla, hogy valójában ők is hús-vér emberek. A barcelonai olimpiai falu elragadó hangulatot árasztott, a kellő feszültség mellett is mindenki mosolyogva, jókedvűen jött-ment, mindez számomra húszévesen egyszerűen felemelő volt. Ráadásul a judo első napján Csősz Imre megnyerte az első érmünket, mindez elképesztően feldobott.
Pedig a sorsolásom nagyon nehéznek látszott. Még itthon megtudtam, hogy a második meccsemen az orosszal kellene mennem, őt gondoltam az aranyérem esélyesének. Fontos momentum volt számomra, amikor Szergejevet végül úgy vertem meg, hogy a kontaktlencsém kiugrott a helyéről, valahogy megnyugtatott, hogy így is fordítani tudtam ellene. Aztán mentem a címvédővel, a brazil Miguellel, majd a mezőny legerősebbnek tartott judósával, Meijerrel. Nagyon készültem rá, hogy egyszer meg tudom lepni egy külső horoggal, az edzőtáborokban ezzel sosem támadtam be, erre az alkalomra tartogattam. Fontos volt, hogy ez sikerüljön, mert tudtam, hogy annyival erősebb, szét fog szakítani. Amikor lejöttem a tatamiról az elődöntő után, mindenki gratulálni akart, de addigra már megtanultam az edzőmtől, Hangyási Laci bácsitól, hogy még nincs vége. Még nem végeztünk.
Aztán majdnem hamar végeztünk... A döntőben a brit Stevens befogta a karomat, de szerencsére a paksi klubban rengeteget földharcoztunk, így valahogy sikerült kiszabadulnom a szorult helyzetből.
A faluban Kolber Karcsival laktam egy szobában, ő már nem várta meg a döntőt a csarnokban, mert másnap versenyzett. Az eredményhirdetés és a doppingvizsgálat miatt nagyon későn értünk a faluba, nem tudom, hogy végül aludtam-e vagy sem, de reggel arra riadtam, hogy Karcsi a nyakamba ugrál. Évekig tartott, hogy ébredés után az jutott először eszembe, vajon igaz-e ez az egész...
Barcelonában az egész judótorna valóságos eufóriában telt. Zsoldos Zsolt sajnos kiesett, pedig több volt benne, de nyertünk még két érmet, Hajtós Berci és Csák Józsi is ezüstérmes lett, Wágner Józsi pedig az ötödik helyig menetelt, ráadásul úgy érzem, bent maradt még két érem, Pekli Mari és Nagy Zsuzsi is egy kis szerencsével eljuthatott volna odáig.
Mondták, hogy maradjak az olimpia végéig, menjek én is az aranygéppel, de már hazahúzott a szívem. Alig vártam, hogy hazajöhessek, megosztani mindent az itthoniakkal. Itthon várt a barátnőm, aki akkor még nem volt a feleségem, várt az édesanyám, sajnos édesapámat nem sokkal előtte veszítettük el.
Amikor hazaértem, itthon még egy nagy megrázkódtatás állt előttem, egy lázban égő város döbbentett rá igazán, hogy nem álmodom. Magyarország azokban a napokban sorra nyerte az aranyakat, de Pakson én lettem hirtelen a nagybetűs olimpiai bajnok.
Döbbenetes volt. Nagyon későn értünk a városba, de a Fő tér zsúfolásig tele volt, több mint tízezren vártak. Az egyik volt osztálytársam megkérdezte: Antikám, megismersz?
Úgy látszik, nemcsak nálam ment ez, hogy egy olimpiai bajnok az már félisten...
II. 1996, Atlanta
Atlanta előtt csöppet sem volt biztató a helyzet. Az Európa-bajnokságon megsérült a könyököm, nem sokkal később az olasz versenyen rásérült a vállam, egy hónappal az olimpia előtt még felkötött karral töprengtem rajta, vajon mi lesz velem.
Aztán érkezett egy váratlan felkérés, a kézilabdázó Kocsis Böbével együtt mondhattam az eskü szövegét a fogadalomtételen. Az olimpia számomra már előtte is nagyon magasztos dolog volt, de ez azokban a pillantokban minden porcikámban áthatott.
A sérülések után az ötödik helyezés nem is volt rossz eredmény, bár közel álltam az éremszerzéshez, és a francia Traineau ellen volt is esélyem, de nem voltam csalódott. A bronz ilyen állapotban igazi bravúr lett volna.
Amerikában érezhettem át először, hogy mi is az az olimpia. Egyetlen épületben lakott az egész magyar csapat, ott barátkoztam össze a vívókkal vagy a vízilabdázókkal is. Barcelonában szinte csak a judocsarnokban jártam, Atlantában viszont már bejártuk a helyszíneket, metróztunk, megnéztük az olimpiai parkot, az olimpiai hangulat az egész városban eluralkodott.
Voltak persze Atlantának árnyoldalai is. Például az, hogy a televízió kameráin át nézve szinte minden tökéletes volt, de a színfalak mögött az ember már nem ugyanezt látta. De ami sokkal rosszabb, nem sokkal került el bennünket a robbantásos merénylet. Rengeteg náció érkezett a tornára, a világ minden részéről, mindenki szeretett mindenkit, és egy ilyen légkörben történt valami, ami az olimpizmus szellemiségétől nagyon-nagyon messze áll....
III. 2000, Sydney
Nekem Sydney tetszett a legjobban.
Azzal együtt, hogy ez volt pályafutásom mélypontja. Sérüléssel küszködtem, de mivel két komoly versenyt is megnyertem az olimpia előtt, úgy nézett ki, lehet esélyem a jó szereplésre.
Az elején Igaly Dia bronzérmes lett, Nagy Titi pedig olimpiai bajnok, de aztán napokig semmi. Az újságírók pedig minden nap falkában mentek az esélyesekhez, s mire rám került a sor, már mindenki nagyon türelmetlen volt.
Én is. Már az első meccsem sem volt könnyű, a világbajnoki bronzérmes, később olimpiai ezüstérmes kazah fiút sikerült legyőznöm, de jött az izraeli Zeevi, akiről szinte semmit sem tudtunk. Laci bácsinak mindenkiről volt videoanyaga, de a kazettáját, amelyiken megnézhettük volna, becsípte a lejátszó. Úgy mentem ki a tatamira, hogy tudtam, Zeevi erőssége az én fő technikám kontrázása. Életemben akkor először, és remélem utoljára, betojtam. Nem tudtam leadni azt a teljesítményt, amit szerettem volna.
Sydney mégis a kedvenc olimpiám lett. Már az érkezésünk minden képzeletet felülmúló volt, amikor leszálltunk a géppel, óriási felhajtás fogadott minket. Új-Dél-Wales-ben legalább harmincezer magyar élt akkoriban, hatalmas fogadást rendeztek nekünk. A magyar csapat az átállás miatt már jóval a rajt előtt megérkezett, és nagyon jól összeérett, igazán együtt volt a társaság.
A szurkolók pedig fantasztikusak voltak. A magasugráson például az ausztrál lány vezetett, az amerikai ellenfele az utolsó ugrása előtt segítséget kért, megtapsoltatta a közönséget. És kilencvenezer ausztrál vastapssal segítette, hogy az amerikai legyőzze az ausztrált...
Kovács Ági úszását valahogy egy kocsmában éltük át, a helyiek pedig a győzelem után, látva kitörő örömünket, rendeltek nekünk egy rakás sört. Én nem szerettem, úgyhogy szegény Csősz Iminek kellett mindet meginnia...
A központban több ezer ember nézte együtt a kivetítőt, s ha valaki nyert, a műsorvezető felállítatta az adott ország szurkolóit, s mindenki őket ünnepelte. Aztán a következőket. Egészen magával ragadó volt, ezért tartom, ha valakinek megadatik, hogy eljusson egyszer egy olimpiára, még ha nem is jut be a versenyek helyszínére, a játékok hangulatát az utcán is érdemes átélnie. Vadidegenek mosolyognak össze, valahogy mindenki egy kicsit jobb ember lesz...
IV. 2004, Athén
Sok nagy pillanat volt az életemben, ezek közül az egyik az athéni megnyitó, amikor én vihettem a magyar zászlót. Óriási megtiszteltetés volt, amikor később láttam az erről készült felvételeket, úgy lobogtattam azt a zászlót, mint egy kisgyerek, mögöttem nyolc-tíz potenciális aranyérmessel.
Nagyon szeretem a görögöket, mindig is nagyon jól éreztem magam náluk, de a sportágam számára ez az olimpia volt a mélypont. Csak ketten jutottunk ki, Ungvári Mikivel. Akkoriban már egy kicsit érezhető volt a szemléletváltás a sportágak támogatása szempontjából, de addig nagyon sok kiugróan tehetséges sportolót veszítettünk el, mert nagyon nehéz volt összeegyeztetni az élsportot a tanulással. Nálunk erre Laci bácsi mindig odafigyelt, de sok tehetségünk emiatt nem érte meg sportolóként a felnőttkort.
Igaz, hogy ketten voltunk csak kint, de mindketten nagyon erősek voltunk. Ungi az első meccsén legyőzte a világranglista első helyezettjét, aztán a második meccsén egy botlás után is majdnem utolérte a riválisát.
Nekem a címvédő japán volt az ellenfelem. Nem kezdődött jól. A szabályosan bemért judokabátomat lecserélték egy vadonatúj, kimosatlan, eggyel nagyobb méretűre, jó nagy hátrányból indultam. Inouével aztán mentünk egy nagy döntetlent, a mai szabályok szerint hosszabbítás következne, amiben a jobb kondim dönthetne. A sorsolásom alapján végigmehettem volna azon az ágon, de ez a szép az olimpiában, Barcelonában úgy tudtam nyerni, hogy nem én voltam a világ legjobbja, Athénban pedig hiába gondoltam így, nem sikerült. Nem éreztem keserűséget, mert sokan vannak, akik a világ legjobbaként, akár egy bírói hibával lemaradnak az aranyéremről, nekem pedig legalább egyszer megadatott a dobogó tetején állni.
Érdekes, Athén után nem jutott eszembe, hogy ez lehetett az utolsó olimpiám sportolóként, ez inkább Sydneyt követően foglalkoztatott. Akkor úgy döntöttem, mindig legfeljebb egy évre nézek előre, s amíg érzem a tüzet magamban, addig megyek. Így sikerült 2001-ben újra világbajnoki döntőt vívnom, egy évvel később Európa-bajnoki ezüstérmet szerezni, de abban a ciklusban megnyertem a sportág összes nagy versenyét, Párizstól Moszkván át Koreáig. Talán addigra, tíz évvel az olimpiai arany után értem igazán össze.
V. 2008, Peking
Athén után még próbálkoztam, 2005-ben nyertem két Világkupát, de éreztem, hogy eljött az idő. A feleségem gimis szerelem volt, akivel abban állapodtunk meg, hogy amíg járom a világot, addig várunk. De egyre többször figyeltem arra, hogy a társaim milyen nehezen hagyják otthon a családjukat, a gyerekeiket, váltanom kellett.
Abbahagytam az élsportot, igaz, edzeni ugyanúgy edzettem, segítettem Bor Barnának a felkészülésben, sőt, 2007-ben még egy Hungária-kupán is elindultam, ahol le tudtam győzni a kétszeres Európa-bajnok Elco van der Geestet és a mongol Tuvshinbayart, aki egy évvel később olimpiai aranyérmes lett Pekingben. Pályafutásom egyik nagy fegyvertényének tartom, hogy hat egymást követő olimpiai bajnokot is el tudtam verni a súlycsoportomban, valahogy minél nagyobb volt a tét, annál jobban fel tudtam szívni magam.
Pekingbe mégis sikerült eljutnom, egy utazási iroda olimpiai bajnokokat szervezett ki házigazdának. Kína akkoriban nem volt túlságosan drága magyar pénztárcával mérve, a kis magyar olimpiai faluban csúcsidőben talán háromezer honfitársunk is ott szurkolt. Vihettem magammal egy vendéget is, a kislányom akkor volt két éves, így a párom nem tudott velem tartani, a tesómmal szurkolhattunk a helyszínen. Világbajnok klubtársam, Braun Ákos Treszl Gáborral együtt egy Pannónia motoron jött el Kínába, igazán jó társaságban döbbenhettem rá, milyen jó így ott lenni az olimpián, a versenyek tétje nélkül.
Leginkább persze a judótornára jártunk, egy nagyon ígéretes magyar csapat formálódásának lehettünk tanúi. Ungvári Miki volt szerintem akkor a világ legjobbja a súlycsoportjában, de egy hiba miatt nem az ő nyakába került az arany. Baczkó Berni a már ausztrál színekben versenyző Pekli Maritól kapott ki egy eltaktikázott meccsen, pedig olyan formában volt, hogy érmet kellett volna nyernie. Csernoviczki Évi ott bontogatta a szárnyait, Hadfi Daninak pedig, aki egy évvel előtte Európa-bajnok lett, már a szabályváltozások tettek keresztbe. Mindenesetre már látszott, hogy van a magyar csapatban kakaó. Felhúztam én is a dzsudogit, segítettem Barnának a bemelegítésnél, de közben eszembe jutott a kislányom. Arra gondoltam, nem baj, hogy már nem a saját versenyemre készülök, jó helyen vagyok így.
VI. 2012, London
A londoni olimpián a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagjaként vehettem részt. A tagság elég sok feladatot ad, de nem jár juttatásokkal, az a szokás, hogy a munkát így köszöni meg a MOB. Négy napot tölthettünk Londonban, és semmi mást nem láttam, csak a judót. Csernoviczki Éva és Ungvári Miklós remeklését, a bronzérmet és az ezüstérmet még itthon, a tévében néztem, alig vártam már, hogy odaérjünk.
Rengeteg magyar volt a helyszínen, Paksról, még a rokonságból is, és mindenki vigyorgott. Szenzációs volt, ahogy Évi elintézte a japán lányt a bronzmeccsen, amilyen nagyokat harcolt Ungi, ahogyan az érem kapujáig eljutott Karakas Hédi, akinek akkoriban nem is nagyon volt keresztszalagja, vagy Joó Abigél, aki hősies meccseket vívott fél lábbal is.
Remek csapatunk volt, s úgy éreztem, ahogyan Barcelonában is maradt még bennünk valami, úgy a londoni válogatottból sem jött ki minden eredmény.
VII. 2016, Rio de Janeiro
Rióban az olimpiai bizottság segítségével tizenkét napot tölthettem, a judót végig tudtam nézni, ráadásul egymás mellett voltak a csarnokok, így azonnal mehettünk át a vívásra, ott lehettem az összes érem, az olimpiai győzelmek megszületésénél. Az úszásban is minden érmünknél jelen lehettem, de leginkább az a döntő fogott meg, amikor az egyik kedvenc sportolóm, Cseh Laci állt a rajtkőre.
Éreztem, hogy baj van. Laci korábban sosem mondta, hogy megnyeri az olimpiát, mindig úgy fogalmazott, hogy a legjobb idejét akarja teljesíteni. Rio előtt megszerezte a világbajnoki címet, ez jól jött a motivációhoz, mert harminc körül minden nap megdögleni az edzéseken nem olyan egyszerű. Ahogy közeledett az olimpiához egyre jobban vette magára a terhet, hogy ez lesz számára az utolsó nagy tét.
Ez pedig agyonnyomta. Összeomlott. Az emberi nagyságát mutatja, hogy pár nappal később, a gyengébbik számában úszott egy ezüstérmet. Leesett róla a teher, ez pedig nagy tanulság, még egy úszónál, ahol fix a pálya és erős túlzással persze, csak le kell úszni a távot, ugyanúgy számít, hogy lelkileg hogyan tud valaki odaállni.
Ezt a judóban is átélhettük. A legerősebb versenyzőnk, Tóth Krisztián túlizgulta az első olimpiáját, így kaphatott ki egy olyan kínaitól, akit jószerével sem előtte, sem azóta nem láttunk. Cirjenics Miki bíróival kapott ki a világbajnoki ezüstérmestől, Bor Barna egy érthetetlen lerántás miatt veszített a kubai judós ellen, de Ungvári Miki is elkövetett egy szarvashibát, ami a bronzérmébe került. Tudtuk, hogy az ellenfele, a belga Van Tichelt nagyon erős, de azt gondoltuk, az első két perc után fogy majd az energiája, és következhet Ungi. Aztán, ilyen a judo, egyetlen pillanatnyi kihagyás elég volt, a világ egyik legjobb földharcosa karfeszítéssel veszítette el a bronzérmet. Azt gondolom, a már akkor harmincöt éves Mikitől nagy bravúr volt az ötödik hely is, de abban a napban benne volt a lehetőség.
Rio de Janeiróban az olimpia hangulatába vegyült némi félelem is, a városban olyan rossz a közbiztonság, hogy ez kevésbé engedte kibontakozni a máshol átélt felszabadultságot. Ungi belgája például egyetlen napig őrizhette a bronzérmét, csak elment inni egy koktélt a nagy sikerre, és megszabadították minden értékétől, így az olimpiai érmétől is.
Szerencsére a mi jókedvünket ez nem ronthatta el, Hosszú Katinka egyik aranyat hozta a másik után, a külföldiek pedig lépten nyomon rázták a kezünket, hogy nekünk micsoda Vaslédink van...
VIII. 2020-2021, Tokió
A nagylányom tizennégy, a nagyobbik fiam tizenegy, a kisebb januárban lesz nyolc éves. Léda kosarazik, már százhetvenöt centi, de bízunk benne, hogy nem lesz belőle center. Mellette balettozik is, komolyan edz, de nem élsportoló. A két fiam judózik, nálunk a mozgás a mindennapok része. Sokat biciklizünk együtt, a pandémia alatt is vagy ezer kilométert tekertünk. A judóterembe most is rendszeresen eljárok, de az elmúlt időszakban nem öltöztem be. A munkám miatt sokfelé járok, s a járvány kapcsán nagyon oda kell figyelnünk. Néha azért beszállok így is, reggel hatkor az edzésen, ha Braun Ákos technikát tanít, mindig megkér rá, hogy mutassak belőle egy-két változatot.
Elvileg már megvan az időpont, hogy mikor utazhatunk Tokióba. Tizennégyszer jártam már Japánban, éppen nyolc éve voltam ott legutóbb. Készülök rá, mert biztos vagyok benne, hogy meg fogják rendezni. Akkora energia van benne, amit eddig belefektetett a világ, ezt nem szabad elengedni.
Mostanában olvastam, hogy az élsportolók hetvenkét százalékának csak egyetlen olimpiai szereplés jut, azoknak, akik sok évet végigdolgoztak ezért, meg kell adni a lehetőséget. Emiatt is nagyon fontosnak tartja mindenki, hogy legyen 2021-ben Tokióban olimpia.
Ha úgy hozza az élet, akár egy hatalmas buborékban.
(Megjelent a Sport 2020 című könyvben, Gombkötő Roland írása)
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2022
Forrás: Sport 2020
Gombkötő Roland írása
Fotó: MJSZ, Horváth György
MTI
EJU, Carlos Ferreira)
