Negyvenöt esztendővel ezelőtt, 1976. május 7-én szerezte meg az első Európa-bajnoki aranyérmünket Tuncsik József, aki Kijevben a Szovjetunió harcosát tudta legyőzni a fináléban. A jubileum alkalmából idézünk A magyar judo aranykönyvéből, s a korabeli Nemzeti Sport segítségével bepillantunk Tuncsik József fényképalbumába...
Az első magyar Európa-bajnok judós, Tuncsik József a kijevi dobogón
1976. május 7., Kijev
A magyar judosport első Európa-bajnoki döntője. Ennél nehezebben nem is alakulhatna: az ellenfél a Szovjetunió nagy reménysége, a grúz tagköztársaságból érkezett Oleg Zurabiani. Nyolc esztendővel fiatalabb Tuncsiknál, de hát Kijev neki most hazai pálya, a zsúfolásig megtelt sportcsarnokban tízezren űzik előre a győzelemért.
A hat súlycsoportból négyben már megvan a szovjet aranyérem, s a hátralévő két döntőből ebben van még szovjet résztvevő, mi sem tenné még dicsőségesebbé a sportos ünnepet, mint az ötödik arany.
Ahogyan felmennek a tatamira, csaknem szétrobban a csarnok a szurkolók hangerejétől. Mégis, mintha ez Zurabianit fogná vissza, az első indítás, majd az első akciópont is Tuncsiké: a balra indított válldobás jukót ér. Öt és fél perccel a vége előtt magyar vezetés!
A szurkolók egy pillanatra sem csendesednek, s most már Zurabiani is érzi, hogy több kell a győzelemhez. Hosszú hajrát nyit, egyre erőteljesebben rohamoz. A magyar judós ügyesen tér ki a támadások elől, de úgy, hogy közben egy pillanatra sem engedi ki az irányítást a kezéből, s az első adandó alkalommal elkedvetleníti ellenfelét: külső horoggal billenti ki Zurabianit, így kokával növeli az előnyét.
Még mindig nagyon sok van hátra. Több mint két perc.
Hetven évvel ezelőtt, 1906-ban érkezett Magyarországra a japán Szaszaki Kicsiszaburo (Kichisaburo Sasaki), aki a judo megalkotójának, Kano Dzsigoro (Jigoro Kano) professzornak a megbízásából kezdte tanítani a magyaroknak ezt a különleges harcművészetet. Szaszaki mester a négy hónaposra tervezett kurzusát hatvan fővel kezdte, közülük a harmadik hónap végére már csak négyen maradtak. Kano professzornak írt levelében meg is jegyezte, hogy „a magyar fiatalokban nincs elég kitartás”, ezért elképzelhetőnek tartotta, hogy a judo nem fog meghonosodni Magyarországon.
És most itt van ez a mokány magyar fiú, akiről süt, hogy ki fog tartani, ameddig csak kell.
Még másfél perc. Zurabiani mindent megpróbál. Reklamál, mutogat, a fogásokat verekedős stílusban, ütve veszi fel. Tuncsik pedig rezzenéstelen arccal teszi a dolgát, meg is kontrázza a szovjet egyik kétségbeesett kísérletét, s csak hajszálon múlik, hogy ellenfele nem levegőért kapkodva adja fel a küzdelmet.
Az eredményjelző egy percet mutat. Zurabiani talpon.
Az egész Sportpalota talpon.
Kiabálnak a magyarok is: „Gyerünk, Jóska! Sikerülni fog!”, de a „baráti” hangorkánban a biztatást csak a szájukról lehet leolvasni.
BHSE-olimpikonok: az első pontszerző, Hetényi Antal (balról – 1972, München, ötödik hely),
a moszkvai bronzérmes Ozsvár András és a montreali bronzérmes Tuncsik József
Milyen sokan voltak, akik hittek benne, hogy a magyar judo egyszer eljut eddig a pillanatig, hogy jegyzett sport lesz, nem csak afféle távol-keleti látványosság. Szaszaki mester kevés sikerrel záruló látogatása után a tanfolyam egyik résztvevője, Cseloki Lajos még Japánba is elutazott, hogy tanulmányozza ezt a harcművészetet-életstílust, amelyről 1920-ban könyve is megjelent, Vincze Tibor pedig 1928-ban négy tanítványával megalakította az első magyar judoklubot. Közbejött azonban a második világháború, amely a szövetséges Japán támogatásával kicsit közelebb hozta a magyarokhoz a judót, ám a szocialista rendszerben éppen ez a szövetségesi gesztus húzta vissza ezt az új küzdősportot. A judónak – amelyet az ötvenes évek nyelvújító mozgalma cselgáncsnak nevezett el – kétszeresen kellett bizonyítania létjogosultságát. Ehhez pedig eredmények kellettek. Az 1959-ben megalakult Magyar Cselgáncsszövetség számára a legjobb ajánlólevél egy Európa-bajnoki arany lett volna, erre várt mindenki hosszú évek óta…
Még negyven másodperc. Mintha már Zurabiani sem hinne benne igazán.
Huszonkilenc. Tuncsik megmozdíthatatlan.
Tizenöt. Mi történik itt?! A csarnok ünnepelni kezd!
Igen! A mi fiunkat ünneplik! Az első magyar Európa-bajnokot!
Öt, négy, három, kettő, egy…
Megvan! Tuncsik József aranyérmes!
„Amikor a döntő előtt megláttam, hogy nem a rutinosabb grúz fiút indították el ebben a súlycsoportban, hanem ezt a szambós srácot, már tudtam, hogy nem fog engem megfogni. Az az erő, amivel ő rendelkezik, nekem is megvan, az én judós technikám azonban jobb az övénél. Aztán néhány perc után elkezdett félni tőlem, akkor már nem volt esélye, tudtam, hogy vége. Még egy kicsit bánkódtam is magamban, hogy ez a fiú nem igazi ruszki, akivel nagyobbat lehetne harcolni, akit nagyobb dicsőség lenne legyőzni a saját hazájában. Érdekes, mert úgy éreztem, mintha nem mindenki neki szurkolt volna. Engem nagyon szerettek a judós világban, amikor Magyarországon jártak, mindig meghívtam az edzőket, versenyzőket ide-oda, nagyon sokat jelentettek a baráti kapcsolatok. Amikor megszereztem a vezetést, úgy éreztem, hogy már engem buzdít mindenki, s amikor felálltam a dobogóra, hát… Sosem fogom elfelejteni azt az ünneplést!”
Ez már a másik úttörő-siker pillanata: az első judós érem, a montreali bronz megszerzésekor
Az egész magyar csapatot majd szétvetette a jókedv, az edzők úgy örültek az aranynak, mint a gyerekek. Úgy érezte mindenki, mintha egy átok szállt volna le a magyarokról, hiszen már sokszor ott voltunk a nagy siker küszöbén, de sosem sikerült elérni, egészen Kijevig...
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2021
Gombkötő Roland
Forrás: A magyar judo aranykönyve
Nemzeti Sport)
