Könyvet írt a sportról és az életéről a kerekesszékbe kényszerült egykori judós, Balogh Zoltán. Sinkovics Gábor írása a Sportal oldalán jelent meg.
A professzor félrehívta Erikát. A fiatalasszony nagyot sóhajtott, megsimogatta a kórházi ágyon magatehetetlenül fekvő férje arcát, és odasúgta neki: mindjárt jövök. A folyosón émelyítően keveredett a fertőtlenítő és az ebédre tálalt kelkáposzta főzelék szaga. De Erikának nem ettől fordult föl a gyomra. Nem ettől érezte úgy, hogy minden kijön belőle. A professzor ránézett, megszorította a kezét, s halkan, de határozottan azt mondta neki: keressen magának másik életet…
Balogh Zoltán élettörténete ott és akkor olyan fordulatot vett, mint amikor egy versenyautó a korlátot áttörve kiszabadul a pályáról, és megy, megy – megállíthatatlanul. Bele a semmibe. Ott feküdt a debreceni kórházban, és csak a szeme mozgott. A jobb és bal szeme kommunikált a világgal, éppen úgy, mint a zseniális francia film, a Szkafander és pillangó főhősének, a masszív sztrókot kapott Jean-Dónak. Akkor még nem mondtak neki semmit az állapotáról, a kilátásairól, vagy épp a kilátástalanságáról. Balogh Zoltán huszonhét éves fiatalember, korábbi tehetséges cselgáncsozó, aki akkor már edzőként dolgozott, próbálta összerakni a fejében a mozaikdarabokra tört életét. Próbálta, de sehogyan sem ment.
Fiatalon, a Debreceni Dózsa tehetséges judósaként
Becsukta a szemét, s arra gondolt: hiszen ezt csak álmodom.
„Debreceni gyerek vagyok, a mai napig debreceninek vallom magam, noha tizenhárom éve Szentendrén élek, egy hangulatos házban, amelynek a nappalijából látom, ahogy a Duna szürkén és unottan hömpölyög. Ez az én háttérképem. Ülök a kerekesszékemben, s olykor arra gondolok: milyen jó lenne ott evezni a vízen, kiabálva, nevetve, s meg sem állni a tengerig! De az élet szinte ide ragasztott, bele ebbe a kerekesszékbe, és én elfogadtam a játékszabályokat. Igaz, más választásom sem volt.
Ha azt kérdezné, nem akartam-e megölni magam – a válaszom többszörös igen. Újra és újra ez járt a fejemben, de nem tudtam megtenni. Nem gyávaságból, egyszerűen nem volt rá lehetőségem. Ha az ember nem tud mozogni, és nem adnak a kezébe egy kést, akkor úgy nem könnyű átsétálni a túlvilágra. Tudja, én igazi örökmozgó voltam. Imádtam a judót, és persze rajongásig szerettem a Lokit. Dombi Tibi például a mai napig jó barátom. Azt mondták, tehetséges vagyok. Korosztályos versenyeket nyertem, de felnőttként be kellett látnom, hogy sohasem leszek olimpiai bajnok. Az edzőség kárpótolt ezért.
Előbb Békéscsabán, majd Debrecenben taníthattam a srácokat erre a gyönyörű sportágra. Aztán kaptunk egy meghívást, mehettünk edzőtáborozni a hegyekbe, fel a Kárpátokba. Edzőtársaimmal ültünk autóba egyik este. Én vezettem. Koromsötét volt, és elakadtunk. Kiszálltam, hogy körülnézzek. A következő, amire emlékszem, hogy egy sebes folyású, jéghideg hegyi patakban fekszem arccal lefelé, a társaim pedig kiabálva, kétségbeesve próbálnak megfordítani, hogy ne fulladjak meg. Arra tisztán emlékszem, hogy felkészültem a halálra. A metsző hideg, a spriccelő víz azt az érzetet keltette bennem, hogy ez már tulajdonképpen a túlvilág, vagy a pokolbéli folyó. Valahogy felnyaláboltak, begyömöszöltek az autó hátsó ülésére, s vittek az első kórházba. A fejemen egy lyuk, ömlött belőle a vér. Hol elájultam, hol magamhoz tértem. Aztán egyszer csak ott állt fölöttem egy orvos, szájában félig elszívott cigarettával, és varrta össze a fejemet.”
Hihetetlen, de az első pillanatokban Balogh Zoltán még úgy ahogy tudott mozogni. Aztán mintha behúzták volna a függönyt. Olyan csigolyasérülést szenvedett, amely örökre megváltoztatta az életét. Az állapota egyre rosszabbodott, egy ukrán határhoz közeli magyar falu focipályáján szállt le az érte érkező mentőhelikopter – meccs közben. Onnan vitték Debrecenbe, ahol négy-öt napig élet és halál között lebegett. A fejsebe elfertőződött, a teste nem mozdult. Mintha kívülről nézte volna magát, ahogy ott fekszik kiszolgáltatva, testileg-lelkileg összetörve. Három hétig maradt az intenzíven, előbb a debreceni kórházban, majd később a Budakeszin lévő rehabilitációs intézetben kezelték.
„Huszonhét esztendős, ereje teljében lévő férfi voltam, megannyi vágyakozással a lelkemben, amikor a négyméteres mélységbe zuhantam. Erika, a feleségem huszonhárom, a lányom négy és fél éves volt, s mintha megállt volna az idő. Innen hogyan tovább? Amikor az orvos azt mondta a nejemnek, keressen magának új életet, új kapcsolatot – egyetértettem vele. Hiszen csak a szeme mozog majd. Ezt sugallta minden és mindenki körülöttem azokban a napokban, s én, ha tudok, elmászok az ablakig akkor, és kiugrok rajta. Szinte könyörögtem Erikának, hogy tetessen be valami intézetbe, és keressen magának valakit, aki mellett boldog lehet.
Addig-addig mondogattam ezt neki, amíg csaknem idegösszeomlást kapott. Ő tartott életben. Szó szerint – és átvitt értelemben is. Miatta csináltam meg naponta százszor, ezerszer azokat a mozdulatokat, gyakorlatokat, amelyek segítségével úgy-ahogy életképes lettem. A két kezem mozog, és ezt az élet ajándékaként fogtam fel. Doktor Furka Tibor volt az, aki a feleségem mellett végig biztatott. Megint élni akartam, és a legtöbbet kihozni ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből. A kiszolgáltatottság volt a legborzalmasabb. A kórházból Debrecenbe vittek haza, a panelházba, ahol éltünk akkoriban. Aztán a lányom tanácsára néhány költözést követően kerültünk ide Szentendrére. Innen az ablakból minden nap látom a Dunát, s arra gondolok: tulajdonképpen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen csodálatos nő mellett élhetek, aki olyankor is fogta a kezem, amikor más talán világgá szaladt volna, a kerekesszékbe került, segítségre szoruló párjától.”
Balogh Zoltán immár ötvennyolc esztendős, és mozgáskorlátozottként sem szakadt el a sporttól. Az ő nevéhez kötődik az éveken át havonta megjelenő Presztízs Sport nevű magazin, amelybe ismert újságírók mellett ő maga is írt. A lap már megszűnt, de az egykori judós íráskedve megmaradt. Ennek az eredménye a Kapáslövés címmel megjelent könyve. Sportos novellák – ez az alcím, s ebben minden benne van. Szenvedély, vágyakozás, szurkolás – és a saját tragédiája.
Írhatnánk azt is a cikk végén, hogy a dolgok jó irányba fordultak. Már persze a körülményekhez képest. S ez valahol így is van: Balogh Zoltán abban a hangulatos, panorámás szentendrei házban valóban harmóniában él a feleségével, közel a lányukhoz. Csakhogy az élet újra és újra próbára teszi. Tizenegy hónap alatt eltemették a lányuk negyvenkilenc évesen ALS kórban elhunyt párját, a korábbi ismert zenészt. De Balogh Zoltán megsiratta az ötvenhárom éves öccsét is, aki két oltás ellenére a koronavírus-járványba halt bele. S apósát is gyászolhatja, a makkegészségesnek hitt apósát, akit néhány hét alatt vitt el a hasnyálmirigyrák.
De a korábbi judós mégis tud mosolyogni. Valami kiapadhatatlan életkedv dolgozik benne. S aki elolvassa a Kapáslövést, az pontosan tudja majd, hogy Erika, a felesége miért nem hallgatott akkoriban arra a professzorra, aki azt mondta neki: kezdjen új életet!
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2023
Forrás: Sportal
Sinkovics Gábor írása)
