Ígéretes, ifjúsági válogatott judósként indult, de tizenhat évesen rohamosan romlani kezdett a látása. Az 1991-ben diagnosztizált betegség következtében bal szemére rövid idő alatt teljesen megvakult, és a jobbal is csak alig tíz százalékban lát. Dr. Szász Adrián írása a Képmás magazinban.
Bíró Norbert mégis több mint teljes életet él: amellett, hogy diplomákat szerzett s nyelveket beszél, paralimpiai bronzérmesnek vallhatja magát, és csaknem másfél évtizede az ép judósok ifjúsági válogatott keretét edzi. Vak sporttársait is segíti, közben a magánélete is sikeres: családapa lett. Ahogy leülünk az edzése előtt beszélgetni, a tréningre érkező ifjú sportolók kivétel nélkül óriási tisztelettel szorítják meg a kezét.
– Gyerekként mi szerettél volna lenni?
– Hat-hét évesen még építészmérnök – válaszolt Bíró Norbert. –Terveztem, rajzoltam otthon vonalzóval még konkrét háztervet is. Aztán negyedikes-ötödikes koromban jött az ötlet, hogy fodrász leszek. Anyukám megnyugtatott, hogy bármiben támogat, amit szeretnék, csak boldog legyek, amikor elhatároztam: inkább edzőnek állok.
– Ilyen korán erre gondoltál?
– Tizenkét évesen eldöntöttem, engem ez a pálya vonz. Már javában judóztam, és épp nem volt klubedzőnk, hát be is álltam a még kisebbek mellé trénernek, versenyekre is elkísértem őket. De amúgy hatéves koromtól mindig sportoltam – vízilabdát, tornát, birkózást, judót –, és mint minden sportoló gyerek, olimpiai bajnok is akartam lenni. Ez a terv aztán szó szerint vakvágányra futott…
– Hogyan derült ki, hogy baj van?
– Judósként már az országos élmezőny és az ifjúsági válogatott tagja voltam, amikor rohamosan romlani kezdett a látásom. Tizenhat évesen ültem az iskolapadban, és nem láttam a táblát… Először poénra vettem, hogy mindenki körmöl, nekem meg nincs dolgom, mert nem látok, aztán rengeteg orvost végigjártunk, mire kiderült, mi történik. Először egy olyan jellegű szaruhártyaelváltozást állapítottak meg, amely szemüveggel nem korrigálható.
– Mi a betegség neve?
– Keratoconus. A lényege, hogy hol vastagabb, hol vékonyabb, mondhatni hegyes-völgyes a szaruhártya, és ezekkel a „domborzati viszonyokkal” nem lehet mit kezdeni. Eljutottam egy orvoshoz, aki a betegség kialakulása mögött genetikai hajlamot valószínűsített, de hiába vizsgált meg minden elérhető családtagot, végül nem talált erre utaló nyomot. Igazából sosem derült ki az oka.
– Mindkét szemedet ugyanúgy érinti a probléma?
– Nem egyforma erősséggel alakult ki. 1991 körül, tizenhét évesen hallottam először a betegség nevét, s egy-két éven belül el is végeztek egy lézeres szemműtétet a bal szememen, amelyikkel akkor is már csak négy-öt százalékban láttam. A jobb még harminc százalékon funkcionált. A műtét után pár hónapig a bal is feljött erre a szintre, aztán hirtelen visszaesett. Akkor derült ki, hogy más gond is van…
– Pontosan mi?
– Közben egy zöldhályog is kialakult, és így már tényleg nem volt mit tenni. A bal szememmel ma már nem látok, a jobb hat-nyolc százalékon áll – évtizedek óta. Erre a stagnálásra sincs orvosi magyarázat, mert elvileg fokozatosan halad előre a betegség, aminek négy fázisa van, és a negyedik a vakság.
– Segítesz elképzelni, hogy a jobb szemeddel mennyit látsz?
– A szemészeti vizsgálaton ugye le kell ülni egy székbe, és elolvasni egy táblán a számokat. Aki azon a legnagyobbat el tudja olvasni, az tíz százalékban lát, de én azt sem látom, esetleg közelebbről. Számomra olyan, hogy éles, nem létezik, minden homályos. Az arcokat nem látom, csak a fejformát.
– Hogyan tanultál meg együtt élni ezzel? Most nagyon pozitívnak érezlek, de gondolom, nem volt mindig így.
– Szerintem a körülöttem élők is azt mondanák, hogy viszonylag könnyen feldolgoztam. Nem akarok hazudni, volt kisebb mélypont, de hosszan tartó traumatikus időszak nem. Talán mert folyamatként zajlott le, nem egyik napról a másikra történt. A szervezet hozzászokik az új állapothoz. Most, hogy kérdezed, beugrik, hogy a kilencvenes évek közepén egy gyerekcsapatot vittem versenyezni, és egy velem szemben ülő lány megkérdezte, miért olvasok olyan furán. Elkezdtünk beszélgetni, és ő is azt mondta, milyen természetességgel beszélek róla. Persze, mert nekem ez a természetes állapotom.
– Ahogy jöttél a parkolón keresztül az épület felé, és találkoztunk, a mozgásod alapján eszembe nem jutott volna, hogy látássérült vagy. Semmilyen bizonytalanságot nem fedeztem fel rajtad, fehér bot pláne nincs nálad…
– A látássérültek sportjában azt mondják, a látásmaradványunk mérhető. Az viszont, hogy ki hogyan használja ezt a maradványt, mérhetetlen. Nagyon egyéni, ki miként éli meg. Úgy gondolom, én az emlékeimből látok. Az agyammal, mert a szememmel alig lehet. Amikor a leszázalékolás miatt orvoshoz mentem, kérdezte a doki, kivel jöttem. Mondom, egyedül. Hol a fehér bot? Az nincsen. De hát, ilyen látással nem lehet közlekedni! Mondom, ha lehet, ha nem, én megoldom. A kezemben volt egy József Attila-kötet, kérdezte, az minek. Mondom, várnom kellett egy órát, eltöltöttem hasznosan. De hát, tudok olvasni? Mondom, általános iskola elsőben megtanítottak, és bravúros módon azóta sem felejtettem el. Azt mondja, ne viccelődjek, ilyen nincs. Mondom, ha van, ha nincs, én olvasok.
– Más érzékeid, képességeid akkor felerősödtek?
– Sokkal jobban használom a memóriám. Edzésen mindenkit beazonosítok távolabbról is a testalkata, a hajszíne, az öve színe alapján, de ezeket az infókat mind fejben kell tartanom.
– Mi lett a diagnózis után a versenyzéssel?
– Másfél-két évre abbahagytam, és mivel az edzősködés is bizonytalan lett, elvégeztem az ELTE-n a testnevelés-földrajz szakot. Jobb lett volna a testnevelés mellé a történelem, sőt oroszból, angolból is jó voltam, de különböző okok miatt ezek kiestek. Az egyetem alatt egy orvos azt javasolta, az én állapotomban a tanári pályát is hanyagoljam, egy oktatóm viszont egy vízitáborban egyetlen ösztönző mondatával helyre tett: „kolléga, ugye nem adja fel?” Ezért az öt szóért örökre hálás leszek neki. A diploma megszerzése után négy éven át tanítottam is a lakóhelyem közelében egy faluban, amíg el nem jutott hozzám az infó, hogy látássérültként is lehet judózni, sőt paralimpián is részt vehetek. Edzőképzésen voltam épp Rómában, amikor kiderült, hamarosan kvalifikációs Európa-bajnokság lesz, amelyen ki lehet jutni Sydney-be. Vincze Gábor sorstársammal neveztünk, felkészültünk, s mindketten érmesek lettünk, én Európa-bajnok, kijutottunk. Igaz, elvesztettem az állásomat, ahol nem tudtak a betegségemről, amit paralimpikonként nem titkolhattam tovább. Bevallom, addig kerültem az üzemorvost, ők meg végül nem vállalták, hogy egy alig látó testnevelő tanárt alkalmazzanak.
– Közben már tanítottál a Vakok Iskolájában, ami mellett akkor ismét a sportolásra helyezted a hangsúlyt…
– És közben – már a TF-es szakedzői diplomával is a zsebemben – ép versenyzőknek is tartottam edzéseket. A Vakok Iskolájában egy speciális képzésen megtanítottam a gyerekeket esni, mert sokan nem is gondolnák, ez a fajta balesetmegelőző és -tompító tudás vakként milyen hasznos… Egyébként amikor judoedzést tartok vakoknak, ugyanolyan gyerekként kezelem őket, mint bárki mást, csak a technika oktatásánál kell megfogni a kezüket-lábukat, és úgy megmutatni a mozgást. Ez mondjuk nem egyszerű, mert a judo még a látóknak is bonyolult sportág, ráadásul van egy ellenfél, aki általában ki akar velünk tolni… De amikor tizenöt-húsz vak gyerek volt a teremben, én akkor sem vezettem oda egyiküket a másikhoz, hanem kiabáltak, és hang alapján megtalálták egymást.
– Hogyan lett belőled paralimpiai bronzérmes?
– Onnantól, hogy tudtam az indulás lehetőségéről, az volt az álmom, hogy – ha már olimpián nem tehetem – paralimpián érmet szerezzek. Ugyanolyan keményen készültünk, mint az olimpikonok, ugyanazokat az edzőtáborokat jártuk végig. A küzdelmi edzéseket az épekkel együtt csináltuk végig, a kondicionális jellegűeket Vincze Gabival ketten. Sydney-ben az érem nekem nem jött össze, így abba akartam hagyni, de a szövetségi kapitány meggyőzött, hogy gyorsan elrepül az a négy év, ami ezernégyszáz nap, akkor rengetegnek tűnt. Aztán tényleg gyorsan eltelt Athénig, ahol 2004-ben megvalósult az álmom! Pedig sérülés után utaztam, de összeállt minden: a bronzérmet teljes sikerként éltem meg.
– Már jó ideje az edzősködés vette át a főszerepet az életedben. 2011-től a magyar ifjúsági válogatott keretedzőjeként is dolgozol – hangsúlyozom, az épek keretéről beszélünk.
– Az edzősködés is egy álom megvalósulása, pedig 2008-ban másfél évre elhagytam az országot, Írországba költöztem. Ki akartam próbálni magam egy más közegben, ahol fitneszinstruktor lettem. Az angolom fejlesztésén túl ez a kitérő a személyiségemet is építette. Olyan tulajdonságaimat is elkezdtem onnantól értékelni, amiket előtte nem, s amikor hazajöttem, épp emiatt volt annyi önbizalmam, hogy megpályázzam a keretedzőséget. Korábban nem hittem volna, hogy engem választhatnak, pedig így lett. Volt, aki kételkedett, de az idő igazolta a döntést: lassan tizenhárom éve csinálom. A férfiakért felelek, de a nőkkel is együtt dolgozunk.
– Emellett 2012 óta a látássérült szakágat is vezeted szövetségi kapitányként…
– Ennek az intenzitása változó, mert 2016, azaz Rio óta nem volt judós paralimpikonunk, de Párizsban újra lehet. Emellett a Látássérültek Nemzetközi Sportszövetsége judobizottságának is az elnöke voltam nyolc évig, Tokió után egy másik magyar vette át tőlem a stafétát. Azóta a bizottságban az oktatásért felelek. Ez elegendő a többi elfoglaltságom mellett, hogy azért még a családom is lásson, akikkel Cegléden élünk. Mert otthon is szeretek lenni.
– Mióta vagy családapa?
– 2016 óta vagyunk együtt a párommal, és ennek is köze van a sporthoz, hiszen Anita két nagyobb, ma már egyetemista gyermeke is judózott. Közös kisfiunk, Benedek most lett hatéves, a nagyokat nem is féltestvéreinek tekinti, olyan jó a viszonyuk. Nem igazán akartam, hogy ő is az én sportágamat válassza, de körülbelül két éve odaállt elém, hogy mikor kezdheti már el… Erre nem mondhattam, hogy nem mehet, úgyhogy elkezdte, de mellette úszik is. Kivizsgáltattuk, hogy nem örökölhette-e a betegségemet, de szerencsére minden rendben vele.
– Ahogy visszagondolsz a megtett utadra, hogy érzed: mennyire kaptál támogatást, segítséget a betegséged kapcsán másoktól, s mennyire ütköztél akadályokba?
– Aki biztatott, támogatott, annak nagyon hálás vagyok! Aki akadályt akart gördíteni elém, az meg nem zavart, nem hagytam. Azt gondolom, az emberek többsége nem feltétlenül rosszindulatból mond vagy gondol valamit, sokkal inkább az információhiány okoz problémát. Nem tudnak hova tenni, ebből adódhat, hogy első blikkre bántót mondanak vagy tesznek. Én viszont tudom, mire vagyok képes. Nagy valószínűséggel nem fogok űrhajót vagy repülőt vezetni, ez kimarad az életemből. Na jó, az autóvezetés is, de ezen kívül bármit megcsinálok. Benedek fiam nézőpontjából annyi történik, hogy mi vagyunk az a család, ahol mindig anya vezet, mert apa rosszul lát. Neki és nekünk ez így természetes.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2023
Forrás: Képmás
Dr. Szász Adrián írása és fotói)
