Ha ráönti, megölöm! Persze hogy ráönti. Ráadásul még valami mentolos szart is löttyint előtte a vízbe. A gőz sercegve száll fel a szaunakályha köveiről, ez a marha az egészség bajnokaként nagyokat szippant belőle. Én meg úgy érzem, mintha egy Negrót dugtak volna az orromba.
Utálom.
De most még az is jól jönne, legalább adna egy kis energiát. Három kiló van rajtam a péntek délutáni edzés után. Ennyire még soha nem úsztam el.
Pedig megterveztem mindent.
A fejemben hétfőtől indult a program, mi az a hat kiló, lazán ledobom a szombat reggeli mérlegelésig. Erre anyám az egyik kedvencemmel, sült oldalassal várt vacsorára, mellé tejszínes krumplipüré, meglocsolva a hús aranysárga zsírjával. Egy kistányérba még őszibarackbefőttet is szervírozott. Persze jött hozzá a szöveg, „kisfiam, olyan nyúzott vagy!” Nem válaszoltam, csak mosolyogtam rá.
Milyen legyek napi két edzés után, anya? – motyogtam magamban. Serdülőként erre vágytam. Most meg, hogy már második éve tolom sportállásban… Hát, nem is tudom. Olyan jó lenne néha csak szerelemből dzsúdózni, ahogy gyerekként. Nem kötelező jelleggel. Sokszor úgy érzem, mintha munkába mennék. Persze a sikernek ára van.
De hol van az a siker? Mostanában alig látom.
Kimegyek a forróságból, a belső órámon érzem, letelt az idő, persze magamban azért hatszázig számoltam. Ellazít, kikapcsol a monotonitás. Tízperces etapokat szabtam magamnak, öt perc pihi, aztán vissza, ezt hatszor.
Pontosan másfél óra.
Rá sem kellene néznem a pihenő kényelmetlen műanyag székében az órámra, az időérzékem tökéletes. Hja, a rutin. Tegnap másfél kiló csúszott le így, edzésen előtte még egy, de ott nem hajtottam túl magam. Minek? Csütörtökön még nem kell törni-zúzni.
Nem is akartam edzeni, de a mester hajthatatlan volt. Nem szóltunk egymáshoz, tudja, hogy ilyenkor már robbanok. Ő is robbant volna, ha bemondom a súlyomat, de a mérésnél eltűntem a vécébe, csak a kezdésre jöttem ki. A dzsudogi alá bepasszírozott melegítőben és anorákban úgy festettem, mint egy Michelin-baba. Az öt és fél kiló így nem látszott rajtam, a hitelesség kedvéért olykor még az arcomat is beszippantottam.
Szilárd elhatározással újra magamra húzom a szauna ajtaját. Így, hogy próbálom visszagombolyítani az elcsúszásom okát, el kell ismernem, hogy a keddet is beáldoztam a hedonizmus oltárán. Este, ahogy eljöttem Lujziéktól, olyan távolinak tűnt a hatvankilós súlyhatár, mint a Himalája csúcsa. Imádom a szüleit, náluk mindig kajaillat van, a visszautasítás fogalmát nem ismerik. A fogyasztással meg hiába is jönnék nekik, hülyének néznének. Vidám, húsos házaspár, a lányuk nem tőlük örökölte nádszál alkatát, a genetika a mamut öccsénél jött ki. A „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” mondást nagyvonalúan kezelem. Amúgy is, hol van az még.
Vacsora után összebújtunk Lujzival, csak úgy energiatakarékosan. Nem parádéztam, verseny előtt nincsenek nagy elvárásai. Van viszont egy különleges tulajdonsága. Amikor a tusolás után végignéz a meztelen testemen, félkilónyi pontossággal megmondja a súlyomat. Ha megkérdezem tőle, honnan veszi, szégyenlősen elneveti magát. Hatvanhat kilót állapított meg. Jólesik kicsit mosolyogni. Jöhet az újabb pihenő!
Csendben fövünk Lacával, hozzám hasonlóan szűkszavú.
Ő már nyugodt, csak a súlyát állítja be, még egy könnyű vacsorát is betervez. Irigylem. Pontos, mint egy svájci óra. Tehetség dolgában elmarad mögöttem, de tudatosságban fényévekkel előttem jár. Sokra viszi még. Drukkolok neki!
Basszus! Ilyen nincs!
Benyit ez a félnótás hobbista. Lejön egy héten kétszer, aztán bepofátlankodik a szaunába. Most éppen azt ecseteli, milyen jól fog esni a sör a Mosolyban.
Cukkolj csak, faszikám! Hétfőn a hátadba állítom a karjaidat.
Tovább fecseg, pedig láthatja, hogy törülköző takarja a fejemet, az arcom sem látszik, csak az államról csöpögő izzadságcseppek jelzik, hogy testben itt vagyok. Lélekben meg… A fene se tudja, hol. Sem kedvem, sem erőm válaszolni. Nem veszi észre magát.
Ne! Ne! Nehogy rá merd önteni!!!
És persze hogy ő is ráönti. Loccsan a víz, száll a gőz, betakar a mentolos illat. Megfojtanám, ha lenne hozzá erőm, de olyan gyenge vagyok, mint a halvány gerlefing. Így csak prüszkölök egyet, az izzadságpermet majdnem a kályháig száll, éppen a lába mellé.
És tudja még fokozni!
Mintha direkt akarna idegesíteni. De amikor a nőügyeit kezdi taglalni, nem bírom tovább. Kitör belőlem a tahó. Egy félmondattal elküldöm a picsába. Nem többel, spórolok az energiával. Nincs annál bunkóbb dolog, ha valaki azzal kérkedik, hogy kit mikor és hogyan dugott meg. Nem vagyok prűd, de ezt utálom. Úriember ilyenről nem beszél. De hol van ő attól. Ráadásul dől a fokhagymaszag a pofájából, a penetráns bűz betölti a szaunát. Edzésen is kerüli mindenki.
Végre elhúz. Nem hinném, hogy visszajön.
Gyorsan letelik a pihenő öt perc, víz semmi, csak néhány szájöblítés, aztán köpés a csapba. Minden deka számít. Irány a kínzókamra! Zakatol az agyam, megkezdem a negyedik kört. Megfordul a fejemben, hogy kérek Tébolytól vízhajtót. Az a hülye mindig ezt használja. Nem érdekli, hogy doppinglistán van. De hát ki látott már másodosztályú versenyen ellenőröket? Én még az elsőben sem, soha.
A másik csodafegyvert sem merem bevetni, a múltkor nagyon rossz vége lett. Azóta rá sem tudok nézni a vodkára, előttem van a címke azzal a barna bölénnyel. Mi tagadás, túltoltam. Egy kilót próbáltam péntek este „beszárítani” a szállodában. Sikerült, de másnap reggel annyira ki volt száradva a szám, hogy nem tudtam beszélni. Az eredményt hagyjuk! Mit lehet kezdeni másnaposan a tatamin? Lehet, mégiscsak meg kellene újra próbálni? De max. két deci. Meglátjuk…
Ötödik felvonás. Kajákról fantáziálok.
A piac kifőzdéjében járok gondolatban, malomkeréknyi húsok, roppanós kolbászok, szalonnás rántották kacsintgatnak rám. A bajuszos lacikonyhás, mint valami démon, hívogat: Gyere, öcsém!
Próbálok számolni, kikapcsolni az agyam, de újra és újra felvillannak az ízek, az illatok. Eszembe jutnak anyám szendvicsei. A mérlegelés utáni doppingszer. Aztán jöhet a szőlőcukor, és VÉGRE a víz is apró kortyonként.
A súlycsoportom elsőként mérlegel holnap, utána lesz majdnem két órám, hogy a tatamira lépésig felszívjam magam. Csak óvatosan, apránként, keveset. Verseny közben már jöhet a csoki, a banán, a folyadékpótlás. Gyerekként megesett, hogy telezabáltam magam, a bemelegítés jó részét a vécén töltöttem. Csimpi még rosszabbul járt: a szőnyegen hányta el magát. A félig megrágott rántotthús-darabok keveredtek a megemésztetlen kenyérhéjjal, a paradicsom héja halványpirosan pöndörödött fel. Nem nevettünk. Csak a verseny után. Csimpivel mindig történik valami. A majomügyességén túl mindenben bukó. De így szeretjük.
Végre! Az utolsó kör.
Már csak tíz lassú perc…
Jó, hogy van az apró szauna fapados kényelme. Mit adtam volna érte 1979-ben. Serdülőként 47,5-ről kellett lejönnöm 44-re. Fél kiló híján egy egész súlycsoportot. Abba belebetegedtem. Szó szerint. Orvos, gyógyszer meg minden. De megcsináltam. Esküszöm, nem zabáltam, csak jött a súlyom az izmokkal, ahogy egy tizennégy éves sportoló srácnak szokott. Az edzőtől kaptunk jegyet a termál VIP-szaunájába. Ásványvíz, üdítők, merülőmedence, tiszta luxus. Furán nézhettünk ki a sok felnőtt között.
Ott volt az a két csaj.
Lehetett nudizni.
Ők le is dobták a bikinifelsőt. Nem zavartatták magukat. Mi magunkon tartottuk a fürdőgatyát. Miután nevetve kimentek, a kopasz faszi azt mondta, hogy táncosnők Pesten a Moulin Rouge-ban. Erre az aranyláncos röhögött, hogy nem táncosok, hanem kurvák. Az árukat is megmondta. Igaza volt, tíz perc múlva az egyik karonfogva tűnt el a vigyorgó kopasszal.
A mi kis szaunánkat a 81-es Európa-bajnokságra építtette a klub. A városunk rendezte a versenyt, ki volt adva, gyakorlócsarnok nem lehet szauna nélkül. Hát összedobtak egyet. Én meg ott lógtam délelőtt, néztem, hogy edzenek a bajnokok. Délután meg a Hódosban jegyzeteltem. Hogy elrohant az az öt év… Alig múltam húsz, de már szétfogyasztottam az agyamat. A fenyőlambériák göcsörtjeit jobban ismerem, mint a szobám falára rosszul felrakott tapéta gyűrődéseit.
Az elmélkedésből Csabi ránt vissza a szauna forróságába. Leül mellém. Furcsán fest utcai ruhában meg papucsban. Végzett, beugrott megnézni, mi van velem. Annak idején együtt kezdtünk, egy edzésen kerültünk egymás mellé. Azóta a legjobb barátom. Nem szól semmit, ad egy gyenge tockost biztatás gyanánt.
A fejemre terítem a frottírtörülközőt.
Már csak azt hallom, hogy újra sercegnek a kövek és záródik az ajtó. Ez a tróger, mielőtt kiment, ráöntött egy kanállal. A reakciómat a kicsi ablakon keresztül figyeli. Nevetek. Sosem tudnék haragudni rá.
Ráhúzok plusz öt percet, érzem, kell még. Az erőm végén járok. Lekászálódok a felső padról, kibotorkálok. Nyitva hagyom a szaunaajtót, hadd szellőzzön, kint lekapcsolom a villanykályhát. Rajtam kívül mindenki elment, a csarnokban is csak néhányan lézengünk. Az öltözőben leülök a szokott helyemre. Amikor felkerültem a nagycsapathoz, ezt jelölték ki nekem. Akkor sem ülök máshova, ha üres az öltöző.
Várok.
Idő kell, amíg megáll az izzadás, amíg az agyam és a testem magához tér a sokkból és visszatér a valóságba.
A lábaim alá tett törülköző csuromvizes. Felállok, a testemről a kezemmel húzom le az izzadtságot. Letusolok, lassan, húzom az időt, nem akarok a mérlegre állni. Akkurátusan szárazra törlöm magam, közben meg azon gondolkodom, minek kell ez nekem. Ugorhatnék lazán egy súlycsoportot, bár egy kilót már oda is fogyasztani kellene.
Mi az az egy kiló, édes istenem!
Persze a mester nem engedi, szó sem lehet róla, azzal hiteget, ha elegendő pontot szerzek az első osztályú minősítéshez, az utolsó két versenyen felmehetek 65-be. Mindketten tudjuk, sansztalan. Hatvan kilóban egy Európa-bajnokkal meg még vagy nyolc-tíz kőkemény fazonnal kell csatáznom a ranglistahelyért, a többiekről nem is beszélve.
Beoldalgok a terembe, szerencsére az edző már elment. Csak néhány, hozzám hasonló szegény ördög poroszkál a szőnyegen, beöltözve, mint az eszkimók. Nem szólunk egyetlen szót sem, csak együttérzőn intünk egymásnak. Egy csónakban evezünk. Az örök renitensek.
Beállítom az öreg mérleget, most nem tekergetem el, hogy kevesebbet mutasson. Nincs kinek hazudni. Szólok a gondnoknak, benne megbízom, kölyökkorom óta ismer, nem jár el a szája. Hatvanra viszem a nagyobb súlyt, a kilósat egyre. Hatvanegy. A hatvannal meg sem próbálkozom.
Ledobom a derekam köré tekert törülközőt. Meztelenül, egy szál semmiben nézek farkasszemet a sorsommal. Lujzi tutira megmondaná, mennyi vagyok. Elmosolyodom. Bolond az a lány!
Eltakarom az ágyékomat, fellépek a mérleg kopott, szürke lemezére. Kifújom a levegőt. Azt mondják, huszonegy gramm a lélek. Azt is kifújom. Lélek nélkül, üveges szemekkel meredek Dezső bára. A mérleg nyelve nem mozdul. Aztán csigalassúsággal elindul lefelé. Az öreg óvatosan húzza vissza a dekákat. Hatvan kiló ötvenöt. Jövök egy sörrel, Dezső bá!
Vigyorgok.
Karcsún a világ is szebb. Talán még egy pikoló félbarna is belefér. Hátha ott vannak még a srácok a Mosolyban. Maximum reggel futok még egyet. Szerencsére most nem kell utazni. Lujzinál alszom. Azt a fél kilót simán lesimogatja rólam.
Holnap verseny.
November közepén jelenik meg Balogh Zoltán novelláskötete
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2023
Fotó: Pixabay)
