A Nemzetközi Judo Szövetség olimpiai bajnokokat bemutató sorozatán legfrissebb epizódjában a magyarok ötkarikás aranyérmesével, dr. Kovács Antallal ismerkedhet meg a nagyvilág. Jo Crowley (IJF) írása.
Egy olimpiai bajnok interjúja egészen különleges, mindig elgondolkodtató szavakat és ötleteket hordoz; egyfajta egyedülálló oktatás. Az olimpiai bajnokokról szóló sorozat tizennyolcadik részében Kovács Antal gondolatait osztjuk meg, aki a 95 kilogrammos kategóriában 1992-ben lett olimpiai bajnok.
Azt is mondhatnánk, hogy egy olimpiai judobajnok társaságában olyan valakivel ismerkedhetünk meg, aki elérte az abszolút csúcsot, egy olyan plafont, amelyet nem lehet felülmúlni; a sport világában nincs hova továbblépni. Gyakran találkozunk azzal, hogy az olimpiai bajnokok felszabadultan és határozottan beszélnek, nem félnek véleményt nyilvánítani, magabiztosan beszélnek életükről és útjukról. Sokak számára ez vonzó és inspiráló lehet.
– A kérdés tehát az, hogy ennek a karakternek köszönhetően lettek olimpiai bajnokok, vagy attól lettek ilyenek, hogy megnyerték az olimpiai aranyérmet?
– Mindkettő igaz – válaszolt dr. Kovács Antal.
– Sok olimpiai bajnokunk ugyanígy válaszolt.
– Az első jó eredményem a magyar bajnokságon volt, tizenöt évesen, de előtte nem volt sok sikerem. Az edzők nem tartottak kifejezetten tehetségesnek. Magas voltam, sovány, és nem igazán erős, a mozgásom hasonlított az angol komikus Mister Beanéhez. Három gyermekem van, és a legfiatalabb, aki tíz éves, hasonló alkatú és fizikai felépítésű, mint én voltam. Nem voltam túl ügyes, ráadásul a látásom is elég rossz volt. A körülmények, az edzőim, a bátyám, a szüleim, a barátaim mind támogattak abban, hogy elérjem ezt a sikert. Véleményem szerint körülbelül száz feltétel kellett ahhoz, hogy olimpiai bajnok legyek, és ezek közül csak az egyik voltam én. A sikerhez szükséges többi alkotóelem a fentiekből jött. Meggyőződésem, ha valaki más kerül abba a helyzetbe, olyan körülények, edzők, családtgok, barátok közé, ugyanezt a sikert elérhette volna.
Az edzőm nagyon jó judós volt, de egy baleset miatt abba kellett hagynia, így érkezett az edzői pályára. Ha ez nem történt volna meg, és nem ő lett volna a mesterem, nem lettem volna olimpiai bajnok. Ha a bátyám, aki hét évvel idősebb nálam és sokkal tehetségesebb volt, nem támogat, segít úgy, ahogy tette, valószínűleg nem lettem volna bajnok. Nagyon jó barátaim voltak, akik mindig támogattak, és ez felbecsülhetetlen volt. Nagyon szegény családból származom, a mezőgazdaságban dolgoztam. Amikor apám beteg lett, sokat kellett otthon is dolgoznom. Csak akkor tudtam az edzőtáborokon részt venni, amikor a barátaim elmentek dolgozni helyettem. Annyi feltételnek kellett együttesen teljesülnie, hogy ez megtörténjen.
Egy másik körülény, a közelünkben épült egy atomerőmű, amely sok anyagi támogatást is nyújtott. Ha nem épült volna meg, akkor lehet, hogy nem engedhettem volna meg magamnak az éremhez vezető utat.
Még csak húsz éves voltam, amikor megnyertem az olimpiát, és nagyon nehéz volt kezelni. Sok időre volt szükségem utána, hogy megértsem, miért én értem el. Én vagyok az egyetlen magyar, aki ezt a hatalmas dolgot elérte a mai napig. Olyan érzés volt, mintha egy kicsit a sors is beavatkozott volna, de természetesen én is tettem a dolgomat. Véleményem szerint azonban az edzőm és a támogató csapatom kulcsfontosságú volt. Volt egy nagyon támogató klubom, és bár én voltam az egyetlen magas szintű sportoló ott, voltak barátaim, akik távol éltek a városunktól, de akik mindig jöttek, hogy segítsenek edzeni, amikor szükségem volt rá. Az erőmet a mögöttem álló csapat adta. Amikor tatamira léptem, mindig éreztem, hogy ez a baráti és családi csapat áll mögöttem, ez hajtott előre a versenyen. Technikai szempontból nem voltam erős, mint Inoue vagy általában a japánok, de érzelmi és mentális kompetenciában erős voltam.
Fiatal koromban boldog voltam. Szegények voltunk, de a szüleim mindig is nagyon boldog párt alkottak, egészen apám haláláig. Apám tizenöt éves volt, amikor megígérte anyámnak, hogy összeházasodnak. A bátyám tizennégy évesen kezdte kapcsolatát a feleségével, én pedig tizenöt évesen voltam először együtt a feleségemmel. A feleségem is mindig támogatott. Nagyon fontos része ennek az eredménynek. Nem láttam rendesen, pattanásos, sovány és gyenge gyerek voltam, de mindig is az első akartam lenni. Bármilyen versenyhelyzetben első akartam lenni, és ilyenkor jobban koncentráltam. Rájöttem, hogy meg kell találnom a céljaimat, és amikor ez a helyére került, eltökélt lettem; a cél érdekében mindig végig tudtam küzdeni az utat, hogy elérjem.
Életem során a célok továbbra is fontosak voltak számomra. Ugyanígy szereztem meg a PhD-met. Mérnök szerettem volna lenni, a bátyám nyomán, de akkoriban szinte lehetetlen volt a tanulmányokban és a sportban is magas szinten szerepelni, így az olimpiai felkészülés alatt szünetet tartottam a tanulásban. Nem akartam, hogy befejezetlenül hagyni, így bár az életem a közgazdasági doktori fokozatig sodort, végül visszatértem az első műszaki egyetemi képesítéshez is, amit tavaly szereztem meg. Fiatal koromban sok mindenbe belekezdtem és feladtam, de az edzőm azt mondta, hogy ha van esélyem valami különlegeset elérni, akkor folytassam, meg kell tennem. Ő volt a kulcsa a gondolkodásmódom megváltoztatásának. Megtanított megtalálni a kihívásokat, és dolgozni azok megoldásán.
Verne Gyula azt írta, hogy ha félünk valamitől, azonnal meg kell tennünk. Az edzőm is hasonló volt. Azt mondta, keresd a veszélyt vagy a félelmet, aztán kezeld. Ezért kezdtem el elköteleződni a judón belüli és azon kívüli dolgokkal. Önbizalmat szereztem, mert sok mindent kipróbáltam, és nem féltem a kudarctól. Elköteleztem magam. „Tedd vagy ne tedd; nincs próbálkozás” – ezt a mondást tulajdonítják Yodának. Szerintem ez részben helyes, teljes energiával kell próbálkozni, és ha nem jársz sikerrel, újra és újra és újra meg kell próbálnod. Judós koromban Braun Ákos is ott volt a csapatban. Ő és én mindenfélében versenyeztünk egymással, lehet, hogy futásban, nyomásban vagy valami másban, de egyikünk sem adná fel a másikkal szemben. Mindig is nyerni akartunk, makacssággal és jó humorral. Az edzőnknek néha meg kellett állítania minket, mert tudta, hogy sohasem adjuk fel. Ez is a versenyképesség és az elkötelezettség egy változata.
– Megváltoztatta az olimpiai érem?
– Természetesen megváltoztatott. A játékok előtt félistenként tekintettem az olimpiai bajnokokra. Az én napomon egymást követték a küzdelmek. Az edzőm mindig azt mondta, hogy csak arra koncentráljak, pontosan mi következik, és így is tettem, mindig csak egy küzdelemre összpontosítottam, s csak utána foglalkoztam a következővel. Amikor megnyertem az elődöntőt, megvolt a minimum ezüstöm, és mindenki gratulálni akart, de én nem akartam ezzel foglalkozni, mert a nap még nem ért véget. Hogy merem azt hinni, hogy az ezüst nem elég? Le kellett tennem a minimális ezüst érzését, és a döntőre kellett koncentrálnom. Amikor a döntő véget ért, már nem volt okom elnyomni az érzéseimet. Éreztem, hogy valami csodálatos történt, valami egészen lehetetlen. Utána néha felébredtem álmomból, és nem tudtam, hogy valóban megtörtént-e.
Nem igazán tudtam befogadni, amit elértem. Az olimpia után másfél évbe telt, hogy elhiggyem, hogy én vagyok a bajnok. Amikor Hoszokava és Ono mester között álltam a 2023-as World Judo Masters sorsolásán, úgy éreztem, nem biztos, hogy mellettük a helyem. Még mindig nehéz igazán megérteni, elfogadni, mi történt velem. Néha találkozom Jamasita Jaszuhiróval, aki mindig is egy hős volt a szememben, a sportág egyik legnagyobb alakja. És ismeri a nevemet, amikor találkozunk. Nagyon nagy tiszteletet és hálát érzek.
Az aranyérem után nagy felelősség nehezedett rám. Barcelona előtt átlagos fiatalember voltam, vicceltem a barátaimmal. Ezután a megfelelő módon kellett viselkednem. Korábban, ha rossz jegyem volt az egyetemen, az nem számított, de az aranyérem után olyan lettem, aki sohasem engedhette meg magának, hogy ne készüljön fel megfelelően. Attól féltem, hogy a tanárok azt mondják, azért teljesítek gyengén, mert azt hiszem, olimpiai bajnokként megengedhetem magamnak. Hirtelen ikon lettem a helyi gyerekek számára, akik talán miattam kezdtek el judózni. Azóta próbálom az életem során ezt a magas szintű személyes felelősséget fenntartani. Az érem a múlté, de igyekszem azóta is ehhez méltóan viselkedni.
És vissza akarok adni. A szakmai munkám során elérek dolgokat, sok sikerem van, ahogyan a judóval is volt. Talán elmondható, hogy sikeres ember vagyok, de vissza kell adnom a judónak, és ezt mindig csak önkéntesként teszem. Sohasem vagyok olyan boldog, elégedett és nyugodt, mint amikor a judoteremben vagyok, akár egy rendezvényen, akár régi judobarátokkal találkozom, vagy otthon a helyi dojóban. Minden barátom, aki velem nőtt fel, támofatja a gyermekeit a judóban. Ők látták, ahogy ebből a sovány, gyenge fickóból sikeres férfi vált.
A judos karrierjének számos olyan területe van, amelyről Kovács Antal úgy gondolja, hogy a versenysport után átkerült a „civil” életébe is.
– Ha valaki kétszer válldobást csinált ellenem a tatamin, hazamentem, és megtanultam, hogyan javítsam ki. Minden alkalommal ezt csináltam. Azonnal otthagyom a tatamit, azon gondolkodom, hogyan javíthatom ki a hibáimat, és ez a mindennapi életemben is érvényesül. Ismerem a céljaimat, nem vagyok agresszív, de határozott vagyok. Ne taszítsunk ki másokat az útból! Magunkon dolgozzunk a győzelemért!
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2023
Forrás: IJF
Jo Crowley írása
Fotó: MTI, IJF, archív)
