Harminc éve – egészen pontosan 1992-ben – egy huszonhét éves, életerős, kisportolt fiatalember vezette a debreceni fiatal judósok edzéseit. Fiatal házas, egy négy és fél éves kislány édesapja. Az edzői munka mellett olykor maga is beállt a versenyzők közé. Jövet-menet pedig betért a Gambrinus közben lévő antikváriumba, autóbuszon, várakozás közben szüntelenül olvasott. Az Ötvenen túl cikke.




„Tisztában voltam azzal, hogy az edző nemcsak fizikailag nevel, hanem világlátást is ad. Ezért minden tanítványomat az olvasásra is neveltem. Mentortípus vagyok, tapadnak rám a gyerekek. Ha nem alakul másképp a sorsom, bizonyára még ma is edző lennék. Járnám a debreceni iskolákat és gyűjteném a tehetségeket, majd a klubban palléroznám őket.”


Zuhanás a mélybe

A sorsfordulót Balogh Zoltán számára egy 1992-es ukrajnai magaslati edzőtáborozáson bekövetkezett baleset jelentette. A Kárpátokban egy korlát nélküli fahídról zuhant a mélybe. Egyik tanítványa ugrott utána, s mentette ki edzőjét a zuhatagból – a saját élete kockáztatásával. Négy napon át, negyvenkét fokos lázban, a lét és a nem-lét határán megtanulta: ha kiegyenesedik az EKG-vonal, azzal még nincs vége az életnek... Ahogy a sors szembe szállhat még egy olyan végérvényesnek tűnő orvosi ítélettel is, miszerint, egyedül a szemét tudja majd mozgatni.

„Ha nincs a sportos múltam, talán nem is tudom végigcsinálni mindezt. De a sport révén megvolt bennem az akarat, hogy mindig újra kell kezdeni. A sport szeretetét apámtól kaphattam, anyám maga pedig hatalmas újrakezdő volt. Sokat segített a judózással szerzett tapasztalat is, hiszen mind közt ez a legösszetettebb sport.”




Egy jó időben kapott kínai akupunktúrás kezelés áldásának tartja, hogy néhány kemény év után már nem csupán a szemét, de még a kezét is tudta mozgatni. A lábai pedig időnként legalább a fájdalommal jelezték: éreznek... Immár harminc éve kerekesszékben ülve azt vallja: ez a helyzet alapvetően nem változtatja meg az embert. Felerősíti csupán a személyiség meglévő tulajdonságait: a rosszból rosszat, a jóból jót hozza ki. Szükséges persze az ember saját akarata is ahhoz, hogy legyőzze a szégyent, amit akkor érez, amikor kerekesszékben kigurul a világba... Egy sportolónak különösen nehéz mindezt elviselnie. Hosszú időbe telt, míg megbékélt vele, bár a mai napig nehezen viseli ezt a kettősséget. Állandó csatája a világgal, önmagával, hogy az emberek ne azért legyenek vele elnézők, mert kerekesszékes.


Segített a sport

A saját igyekezetén kívül barátai figyelme és ötletgazdagsága is kellett ahhoz, hogy újabb és újabb tennivalókat kínáljanak fel számára. Így lett előbb küzdősportszakíró, majd neves sportmagazin szerkesztője, később, sok éven át rangos nemzetközi verseny sajtófőnöke, a fiatal sportújságíró-nemzedék oktatója. A Magyar Sportújságírók Szövetsége 2018-ban Gyulai István-díjjal tüntette ki. Közben sikeres ingatlanügyletekkel segítette családját egy-egy lépcsőfokkal magasabbra. Tizenhatszor költöztek, s ötvenévesen építette meg a házát.



„Az ember túlélő, nem példakép. A helyzetem nem dicsőség, hanem állapot. Mindenki előtt ott a döntés: vagy éled az életed, vagy nem. Ahogy Szerb Antal fogalmaz az Utas és a holdvilágban: Élni fog ő is..., de mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami. Meghatározó lehet a genetika és a tanult viselkedés. Hosszú folyamat volt eljutni egy pontra, ahol azt mondtam: ez van, ennél tovább nem jutok. A feladat immár a meglévő állapotom ’csúcsra járatása’. Azt teszem, amit szerintem tennem kell. Miután elmúlt az önsajnálatom, döntenem kellett: vagy beleragadok ’rokikocsiba’, vagy pedig újra felépítem magam.”


Írásterápia

Balogh Zoltán újabb sorsfordulója: két éve elkezdett írni. Ahogy mondja: két ujjal, pötyögve, lassan, de mégis: novellává, elbeszéléssé rendezve a gondolatatait. Írásai bekerültek győztes pályaművek közé, megjelentek antológiákban és magazinokban. Kapáslövés című első önálló kötetének kiadói munkálatai megkezdődtek.




A címadó novellával egyetlen magyarként felkerült az AIPS (Nemzetközi Sportújságíró Szövetség) 2022-es médiadíj-pályázatának hosszú listájára. Kiadandó könyvének már szponzora is akadt: a Magyar Sportújságíró Szövetség Nagy Béla-programja anyagilag támogatja a könyv megjelenését.

„Nem tartom írónak magam, egyszerűen szerző vagyok, aki történeteket ír. Hemingway, Zola, Miller, vagy a mai magyarok közül a nekem kedves Háy János vagy Krusovszky Dénes – igen, ők írók. Az írás az én számomra terápia, s öröm, hogy sokan olvassák a munkáimat. A témám a sport, főszereplőim sportolók – néha én magam, a környezetem, hiszen ezt a világot ismerem a legjobban. Aki valaha foglalkozott sporttal, nem olyan döntéseket hoz az életben, mint a ’civilek’. Bár ők is ugyanolyan esendők, mint a többi ember.”

Az írás rendezi a napjait: a délelőttöt a számítógép előtt tölti. Majd egy napközbeni pihenő után a délután a családé, a barátoké. Bár lehetne, a „szerző” mégsem írásaira büszke. S ugyan a tanítást ma is nagyon szereti, mégis azt vallja: elsősorban férj, apa és nagyapa. Ez a fő hivatása, ez jelenti számára az igazi örömöt. Unokáinak szeretné átadni saját életének értékeit, pédául a könyvek, az olvasás szeretetét.

„Elmondhatom, hogy roppant szerencsés ember vagyok, mert a családi hátterem szuper erős. Dehogyis vagyok én hős! A hős a feleségem, Erika, aki nélkül nem juthattam volna el idáig. Együtt olyan körülményeket teremtettünk, hogy ma elmondhatjuk: biztonságban, kényelemben élhetünk a lányunkkal és a két remek unokánkkal. Ez az, ami megtart a világban. Tudom, hogy jó helyen vagyok.”




Balogh Zoltán ma Szentendrén, a pismányi hegyoldalban él, ablakából a váci kőbányától Budapestig el lehet látni. A készséggel vállalt családi kötelék szólította a Duna partjára, de az egykori „vénkerti srác” máig debreceninek vallja magát. A cívis városhoz kötik az ifjúkori emlékek, a sportmúlt, a haverok. Szereti Szentendrét, de azt mondja: számára Debrecen olyan örök kályha, ami még melegít is...

Balogh Zoltán Szabó T. Anna Lüktetés című versének néhány sorát választotta, nem csupán a cikk, de második életének mottójául is. Azért, mert számára a legmagasabb közlési forma a vers. És azért is, mert ebben a néhány sorban ott lüktet a saját sorsa:


„Aki nézhet, nincs egyedül, fellegekkel borul-derül.
Aki képzel, széllel járhat. Aki indul, el nem fárad.
Ő a cél és ő az út is, ha nem mozdul, eljut úgyis,
egy lépéssel százat megtesz, amit gondol, máris meglesz.”


 
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2023
Forrás: Ötvenen túl
Major Árvácska írása)