Európa-bajnoknőnk, Karakas Hedvig néhány napja jelentette be, hogy harminchárom esztendősen befejezi élsportolói karrierjét. A Nemzetközi Judo Szövetség honlapja már új szerepkörében közölt róla terjedelmes cikket.
Hédi a dohai világbajnokságon, immár új szerepkörben
Karakas Hedvig, Hédi Európa-bajnok volt, huszonhét World Judo Tour-érme van, köztük kettő a World Mastersről, és a világbajnokságokról is van egy bronzérme. Ez nem kis karrier, és természetesen nem egy teljes önéletrajz. A taskenti világbajnokság volt az utolsó versenye, de a tokiói olimpiai játékok után hosszú folyamat végén hozta meg a döntést.
„A gyermekkori álmom az volt, hogy érmet, olimpiai érmet nyerjek. Az arany eleinte fontos volt, de az évek során rájöttem, hogy vannak olyan kihívások, amikor bármilyen színt nagyon szívesen elfogadnék, csak olimpiai érem legyen. Rájöttem, hogy a pályafutásom tele lehet érmekkel, nem csak az arannyal, és ennek örülhetek.
Taskent, Grand Prix-aranyérem
Három olimpiai játékokon vettem részt, így volt esélyem elérni a célomat, de mindegyik olimpia egy kicsit bonyolult volt számomra. Londonban négy héttel a küzdelem napja előtt elszakadt a combhajlító izmom. Hiányzott egy keresztszalagom. Rióban újra széttéptem a keresztszalagomat, de akkor megígértem magamnak, hogy a következőnél egészséges leszek. És akkor jött a koronavírus.
A járvány előtt úgy éreztem, szükségem van a pihenésre, de nem olyan sokáig. Az étrendemnek nagyon szigorúnak kell lennie ahhoz, hogy meg tudjam tartani a súlyomat. Az a plusz év, az öregedés és ennek a szempontnak a kezelése nehéz volt. A tokiói verseny előtt három nappal rosszul lettem. Fejfájással kezdődött, és a versenynapom alatt nem láttam tisztán, elvesztettem a perifériás látásomat. Nem azért mondom, mert szerintem ez volt az oka annak, hogy elvesztettem az első küzdelmemet, ez csak egy másik része a történetemnek. Tudod, a játékokon száz százalékosnak kell lenni. A történtek pedig még jobban megnehezítették a döntésemet, hogy folytatom-e vagy sem. Azt hittem, Tokió lesz az utolsó olimpiám, de a rosszullét és az, hogy nem tudtam a legjobbat nyújtani, újra gondolkodóba ejtett.
2021, Budapest, az utolsó előtti világbajnokság
Két hónapig voltam beteg, és még orvosi segítséggel sem tudtam rájönni, hogy miért. Annyira keményen dolgoztam huszonhárom évig! Úgy éreztem, ha olimpiai érem nélkül végzek, talán nem lehetek boldog életem végéig. Aztán kigyógyultam a betegségből, de fel kellett dolgoznom az egész időszakot, és azt, hogy vesztettem, nem lett meg az érem. Mit kéne most tennem? Harcolni az álmaimért, nyugdíjba vonulni, családot alapítani vagy dolgozni? Úgy éreztem, azonnal döntenem kell. Nem éreztem magam elég jól, de nem igazán tudtam, ki leszek, ha nem vagyok sportoló. Ki akartam deríteni.
Sportmenedzseri alapképzéssel, valamint nemzetközi kapcsolatok és sportdiplomácia posztgraduális végzettséggel rendelkezem. Utóbbit Tokió után tettem, hogy érezzem, előre haladok. Képzett edző is vagyok, és angol képesítést is szereztem. Folytattam az edzéseket és a versenyeket, és felkészültem az európaiakra, mindent beleadva, hogy ne gondolkodjak azon, mit csináljak. Nem hagytam egy pillanatot sem magamnak a gondolkodásra. Mindig nagyon fáradt voltam, és ez túl sok volt. De segített túlélni. Akkoriban adtam magamnak egy évet, hogy végre eldöntsem, 2022 decemberéig meghozzam a választást. Élnem kellett az életem, és a tőlem telhető legjobbat kell tennem egy ideig, úgy éreztem, hogy talán az év végére megtudom a választ.
A 2012-es londoni olimpián
A versenyekre változtattam néhány dolgot, sőt 2022-ben a hatvanhárom kilogrammban küzdöttem Antalyában, Tel-Avivban, Budapesten és az Európa-bajnokságon, hogy ne tegyem tönkre a testem. A világbajnokságra az ötvenhét kilóba jöttem vissza. Nem is tudom pontosan megmondani, miért, de szeretem a kihívásokat. Az év végén úgy éreztem, el kell döntenem, hogy visszavonulok. Szeretek edzeni, és életem végéig judóznék. Szeretem átlépni a korlátaimat, de tudtam, döntenem kell, hogy abbahagyom, és meg kell engednem magamnak, hogy ez rendben legyen. Valójában ezért kellett egy év. Biztosnak kellett lennem. Most úgy érzem, tudok vele élni, és azt hiszem, ennek a legnagyobb oka az egészségem. Tokió előtt minden nap olyan nehéz volt, fáradtnak éreztem magam, nem volt a legjobb élet. A szervezetem nem tudta elfogadni, hogy így folytassam, szeretném leélni hátralévő életemet boldogan és jó egészségben.
Ebben az időszakban kaptam néhány lehetőséget, hogy más dolgokkal foglalkozzak, edzőként, esetleg a Nemzetközi Judo Szövetségnél vagy az egyetememen. Volt egy ajánlatom Vizer úrtól, és úgy éreztem, ez nagy megtiszteltetés, és nem igazán kérdés, hogy elfogadom-e vagy sem. Egyértelmű volt. Tehát Dohában új szerepet kezdek az IJF versenyrendezői csapatánál. Azért vagyok itt, hogy megpróbáljak tanulni, közel maradva a judóhoz, olyan emberekhez és környezetekhez, amelyeket megértek.
2018, Budapest Grand Prix
Nem tudhatom, meddig tart ez a lehetőség, és nem tudhatom, hogy innen hová vezet az út. Ez kihívást jelent, egy új világ felé lök, valóban komoly feladat. A szervezet mögött álló emberek sok mindent megtesznek, aminek a nagy része nem látszik. Ez nehéz, de sohasem adhatom fel, és úgy érzem, napról napra újra fejlődök.
Azt hiszem, a judo megtanított rá, hogy mindig túléljek és fejlődjek. Ez egy nagyon kemény sport, nehéz fizikailag és lelkileg, a tatamin meg kell küzdened magadért, tényleg egyedül kell megcsinálnod. Nőként talán még fontosabb, hogy érezzem, ezen a sporton belül is ki tudok állni magamért. A világ nem mindig készteti fel a nőket arra, hogy függetlenek legyenek, de ebben az életben az vagyok, és ebben bízom.”
Hédi őszintén mesélt hullámvölgyeiről, és ezek a gondolatok sok pályafutása végén járó sportolónak lesznek ismerősek. Hédi egyelőre megtalálta az utat a következő fejezethez, de ami még fontosabb, megtalálta a módját, hogy fokozatosan elfogadja: vége.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2023
Forrás: IJF
Jo Crowley írása
Fotó: IJF, Gabriela Sabau
IJF, Marina Mayorova)
