Csalódást keltően szerepelt a magyar küldöttség a nemrég véget ért taskenti világbajnokságon. A gyengébb szereplés okairól, saját felelősségéről, és a kudarcokból levonható tanulságokról beszélgetett a Nemzeti Sport munkatársa a magyar válogatott szövetségi kapitányával, Ungvári Miklóssal.
– A taskenti világbajnokságon először nem sportolóként, hanem szövetségi kapitányként volt jelen. Sikerült már ezt a két szerepet elválasztania egymástól?
– Nagyon nehéz volt, de a közeg nem idegen számomra, sokszor jobban átélek egy-két szituációt, mint néhány, főleg fiatalabb versenyző – mondta Ungvári Miklós, a magyar férfi válogatott szövetségi kapitánya a Nemzeti Sportnak. – Nagyobb kihívásnak érzem egyelőre a kapitányságot, mert ebben a szerepben még én sem vagyok rutinos. Furcsa, hogy nem nekem kell küzdenem. Mint minden edző, a pálya széléről én is úgy érzem, hogy olykor jobban csinálnám, ha én magam lennék a tatamin. Előfordul, hogy annyira elvisz a hév, egy küzdelem ritmusa, hogy a sportolók nem tudják követni, mit mondok nekik a tatami széléről. Hálátlan feladat, én jobban szerettem küzdeni, de ahogy egyre több verseny lesz a hátam mögött kapitányként is, úgy szokom hozzá egyre jobban ehhez a szerepkörhöz. Amíg segíteni tudok, addig feltétlenül csinálom. A világbajnokság rávilágított, hogy abban például hibáztam, hogy nem mondtam el a judokáinknak, mennyire fontos az utazás előtti akklimatizáció, hogy a célország időzónájának megfelelő ritmusba kerüljünk. Kapitányként sokkal nehezebb, hogy napról napra új versenyzőre kell figyelni, mindig más aktuális ellenfélre készülni, amíg versenyeztem, csak magamra és a riválisaimra kellett összpontosítanom.
– A vébén nagyon együtt élt a küzdelemmel, folyamatosan kommunikált a tatmin küzdő sportolókkal. Mik az ön eszközei ilyen helyzetben?
– Talán abba a hibába estem, hogy sokszor magamat képzeltem a tatamira, holott minden judokánk más karakter, máshogy versenyez. Nemcsak edzőnek kell lenni, hanem pszichológusnak is. Akármilyen kemény srácok küzdenek, van köztük, aki érzékenyebb, a lelkükkel is foglalkozni kell. A fiatalokra különösen igaz ez. Nekem megvoltak a technikáim arra, hogyan viselkedjek a megméretéseim napjain, illetve a mérkőzések között. Próbálom megmutatni ezeket a fiúknak, terelgetni őket, ugyanakkor mindenkinek a saját útjára kell rátalálnia ahhoz, hogy sikeres legyen. Szerintem versenynapokon nárcisztikusnak, önzőnek kell lenni, olyannak, mint egy galamb, aki magasról tudjuk, mit csinál mindenkire. Ki kell alakítani egy burkot, amelyből képtelenség kizökkenteni, és csak olyan emberekkel beszélni, akik ilyenkor tényleg feltöltenek vagy építenek. Ha muszáj, meg kell bántani valakit, később elnézést lehet kérni. Ha az ember ilyenkor szétszórja a fényét, akkor nem tud koncentrálni az aktuális pillanatra, ez pedig elengedhetetlen egy világbajnokságon. Sokan azt hiszik, hogy profik, de a profik nem hagynak ki ilyenkor egy pillanatra sem, mert az végzetes hibát eredményezhet, mint ahogy elő is fordult ez Taskentben. Kiénekelték a szánkból a sajtot.
– Tóth Krisztián eddig az összes felnőtt-világbajnokságán bejutott a legjobb nyolc közé, most mégis hamarabb kiesett. Csalódás az ő szereplése?
– Számomra az egész magyar csapat szereplése az, hiszen nagy reményekkel utaztunk Üzbegisztánba. A férfi szakággal szerettünk volna legalább egy érmet és egy helyezést elérni, ebből csak egy hetedik hely lett, pont a legidősebb versenyzőtől, az öcsémtől, Ungvári Attilától. Benne is több volt, de két hibát elkövetett, és ezek megbosszulták magukat, a japán ellenfele aranyponttal legyőzte. Krisztiánnak jó volt a sorsolása, azt gondoltam, egy nehéz párharcot kivéve rutinból hozni fogja a korai küzdelmeit, de ez sajnos nem jött össze. Ő már sokszor megmutatta mekkora harcos, most magában kell rendet tennie, és levonni a tanulságokat. Tőle számítottunk egy helyezésre, de ez most benne maradt. A két „nagy” srácnál, Vég Zsombornál és Sipőcz Richárdnál inkább a rutin hiányzott, hiszen felnőtt mezőnyben még nincs sok tapasztalatuk. A koncentrációnak, és az ehhez elengedhetetlen állóképességnek a hiánya is látszódott néha. Amikor megérkeztünk a helyszínre, mindenki remek formában érezte magát, és ahogy közeledett a verseny, úgy került egyre távolabb a csúcsforma. Ezen mindenképp változtatnunk kell, hogy amikor elhangzik, hogy hadzsime, akkor legyünk a legélesebbek.
– Említette az öccsét, tud rá úgy tekinteni, mint egy versenyzőre a többi közül? Számára könnyebbség, hogy a bátyja egyben a szövetségi kapitánya is?
– Erre a kérdésre ő jobb választ tudna adni, de figyelek, hatok rá, ő pedig követi is az utasításokat. Nem voltak könnyű mérkőzései, de kézben tartotta őket, két hiba mégis megpecsételte a sorsát. Azt gondoltuk el fog menetelni a döntőig, de ahogy haladt előre, fogyott az ereje. Több volt benne, ezt meg is mondtam neki, és meg is sértődött picit, de azt láttam rajta, hogy az igazán döntő pillanatokban képes lehetett volna még hozzátenni a teljesítményéhez.
– Milyen szájízzel tért haza a magyar kontingens, milyen a hangulat a válogatotton belül?
– A világbajnokság végére mindenki megértette, hogy szégyenben maradtunk, ők is, én is. Amikor én egy sikertelen vébé után versenyzőként hazatértem, azt sem tudtam, mi legyen, tengerbe hajtsak vagy hogyan tovább. Ők eleinte ezt kissé lazábban kezelték. Most már érzik, hogy a tiszteletet ki kell vívni, nem elég önmagában magyarnak lenni, harcolni kell, mint Nándorfehérvárnál az őseink, és gyűlölni a vereséget. Mondtam nekik, hogy a kairói világbajnokságon Braun Ákos és én tizenegy mérkőzést küzdöttünk végig, ők hatan ehhez képest semennyit. Magunkba kell nézni, és mindenekfelett akarni a győzelmet. Persze, egyre népszerűbb a judo, egyre többen űzik ezt a sportágat, a szövetségben is történtek személyi változások, de ezek nem lehetnek kifogások. Csalódottak vagyunk, de hisszük és tudjuk, hogy több van ebben a csapatban.
– Milyen tanulságokat lehet levonni ebből a szereplésből kapitányként és a sportolóként?
– A mentális felkészültség hiányzott, egy versenyzőnek tudnia kell, hogy igazából mit akar elérni. Kristálytiszta célokra van szükség, és határozottan kell azok felé menni. Néhány srácból ez még hiányzik. Természetesen sikeresek szeretnének lenni, de ahhoz még több munka és még több alázat szükséges. „Emberi törvény kibírni mindent, s menni tovább, még akkor is, ha nem élnek már benned remények és csodák” – mondja Hemingway. Én vártam a csodára, de ez most nem valósult meg. A sportolóknak ki kell tudniuk zárni a kételyeiket egy világbajnokságon. Mutattam a fiúknak egy százdollárost, és kérdeztem tőlük, hogy kell-e nekik. Természetesen igen. Utána összegyűrtem, és feltettem újra a kérdést. Megint igen volt a válasz. Rátapostam, még jobban összegyűrtem, de úgy is kellett nekik, mivel a száz dollár pontosan ugyan annyit ért, mint újkorában. Ők is ugyanazok az értékes karakterek, emberek és versenyzők, mint a világbajnokság előtt, a pillanatnyi csalódottságunk ellenére. Meg kell élnünk, hogy ez most egy picit szégyen, és akarnunk kell megmutatni a következő versenyeken, hogy jobbak és elszántabbak vagyunk annál, mint amilyennek Taskentben tűntünk.
– Erre pedig lesz is lehetőség, hiszen négy felnőtt verseny szerepel még az idei naptárban. Tudják már, ki és hova utazik?
– Napról napra változnak a csapatok összetételei, a kisebb sérüléseket és formahanyatlásokat figyelembe véve. Igyekszünk megtalálni az optimális variációt. A huszonhárom év alattiak versenyei is beleszólnak a terveinkbe, de rengeteget egyeztetünk Murakami Kijosi szenszejjel, a válogatottak technikai igazgatójával ezzel kapcsolatban. A fiatalabbak minden bizonnyal több versenyen indulnak még idén, mint az idősebbek, nekik akár mind az öt hátralevő torna is benne lehet a programjukban.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2022
Forrás: Nemzeti Sport
Kapolcsi-Szabó Bence írása
Fotó: MJSZ, Horváth György
IJF, Gabriela Sabau)
