Az átlagember úgy gondolkodik a nyolcvan felettiekről, hogy azokat – kis túlzással – már a szél is elfújja. Nos, ennek ellenkezőjéről győződtem meg a Gyebnár Ferenccel volt találkozásom alkalmával. A nyolcvanhatodik évét taposó, egykori judós kiválóság ugyanis kemény kézszorítással rendelkezik, ha muszáj, még autót is vezet, ráadásul fejben is partiképes. Pesterzsébeti lakásához közel, egy csendes vendéglátóipari egységben beszélgettünk.
– Éppen hetven éve, hogy megismerkedtem a judo alapjaival – emlékezett a nem tegnap volt kezdetre Gyebnár Ferenc. – A Vörösmarty Gimnázium elsős tanulója voltam 1949 őszén. Ott összeverekedtem a későbbi sporttársammal és jó barátommal, Geczkó Sanyival. Amiután leszorított, elmondta, hogy a BRE-ben egy különleges sportot gyakorolhat. Ott volt egy társaság, Geczkó Sanyi, Kozalik Félix és még mások is, akik rendszeresen lejártak a BRE judoszakosztály foglalkozásaira, a Böszörményi útra. Egy alkalommal én is csatlakoztam hozzá, és ahogy lenni szokott, ott is ragadtam. Vincze Tibor a rendőrség önvédelmi kiképzője volt, s szerintem edzőként a magyar judo atyjának számít. Elég szűkös helyviszonyok között zajlottak a foglalkozások, így kitüntetésnek vettem, hogy nekem is megengedte az edzések látogatását.
– Ezek szerint elmondható, hogy Vincze Tibornak köszönheti a későbbi, igen eredményes pályafutását?
– Ez így volt. Ha ő akkor nem lát bennem fantáziát, a dolognak vége is lett volna. Az első, érdemi versenyemre tizenhét éves koromban, 1951-ben került sor, amikor Budapest ifjúsági bajnokságán ötvenhárom kilóban ezüstérmet szereztem. Éppen az egyik barátom, Kozalik Félix vert meg. Ettől kezdve egyre komolyabban vettem a dolgokat. Vincze Tibor kivételesen eredményes módszereit sajnos csak 1957-ig élvezhettem, ő ekkor „disszidált”. Érdekes módon évtizedekkel később inkognitóban maradva visszatért. Nagymaroson élt, de senkivel sem vette fel a kapcsolatot a régiek közül. Ott is halt meg, a sírját meg is látogattam, és vittem neki egy fehér- és egy fekete övet. Azóta minden évben elutazom Nagymarosra.
– Versenyzőként meddig folytatta?
– Egészen 1961-ig maradtam a tatamin. Ez az év volt a legsikeresebb pályafutásom során, hiszen az Újpesti Dózsa sportolójaként a hetvennégy kilósok között és az abszolút kategóriában is első lettem, s tagja voltam a csapatbajnokságot megnyerő lila-fehér együttesnek is. Összességében huszonegy magyar bajnoki címet gyűjtöttem. Amit nagyon fontosnak tartok – és ezt ajánlanám másoknak is –, hogy jókor kell visszavonulni. Amíg versenyeztem, nem győztek le. Így azért másképpen gondolnak rám, mintha vereségekkel búcsúztam volna.
– Kik voltak a legnagyobb riválisai?
– A Rajmond testvérek és Vincze Dezső, aki egy súllyal feljebb indult ugyan, de aki ellen abszolútban nyertem. Itt kell sorolnom Legény Istvánt is, ők voltak a közvetlen, valóban komoly ellenfeleim.
– Mivel aratta sikereit? Voltak kiemelkedően sikeres, úgymond nyerő akciói?
– Elsősorban a bokadobást kell említenem és a földharcot. Érdekességként szóba hozom, hogy vagy másfél évtizednyi „pihentetés” után ismét előtérbe került a bokadobás. Elsősorban a sikeresen alkalmazó japánok révén, amint azt a legutóbbi világkupákon is láthattuk a tévé jóvoltából.
– Milyen versenylehetőségeik voltak akkoriban?
– Leginkább a szocialista országokba utazhattunk, de azért nyugatabbra is el-eljutottunk. Például 1959-ben Bécsben indulhattam a felnőtt Európa-bajnokságon, ahol előbb az egy év előtti Európa-bajnokot legyőztem, de sajnos a harmadik fordulóban kiestem. Egy pillanatra kihagytam egy jugoszláv fiú ellen és ez elég volt a vereséghez. Szokatlan volt számunkra, hogy a hazai gyakorlattal szemben a nemzetközi versenyeken elég volt egy pont a győzelemhez.
– Hosszú versenyszünet után a szenioroknál is aktivizálta magát.
– Engedtem Flóri Miklós barátom hívásának és 1989-ben edzésbe álltam, majd hazai gyakorlás és versenyezgetés után 2004-ben elindultam a masters Eb-n is, ahol negyedik lettem.
– Edzőként is hasonlóan sikeres volt. Mikor is kezdte?
– Amikor visszavonultam, meghívtak a Budapesti Honvédhoz, hogy vegyem át Sági Józsi bácsi munkáját. Ő többedmagával a harmincas években a nemzetközi porondon is igen eredményes versenyző volt. Purmann Tibor volt az MTK-nak, Gyányi Ferenc pedig az Ú. Dózsának a mestere. A Honvédban 1972-ig edzősködtem; máig is büszke vagyok a tanítványaimra. Így a hetvennyolc kilós Hetényi Antalra, aki 1972-ben, Münchenben, az olimpián ötödik lett. Őt követte az 1976-ban Európa-bajnok Tuncsik József, aki ebben az évben, Montrealban a magyar judósok első olimpiai érmét, egy bronzot szerzett meg. Ő ráadásul 1978-ban is kiharcolt egy Eb-bronzérmet. Rajtuk kívül még Kovács János, Péter Sándor többszörös szenior világ- és Európa bajnok, Nagy Miklós, Kecskés Sándor, Kiss Ferenc és Keserű László neve is az eredményes tanítványaim közé sorolható.
Tuncsik József (jobbról) a montreáli olimpián
– A Honvédban vitán felül komoly sikerlistája alakult ki, mégis el kellett hagynia ezt a bázist.
– Komoly formában felmerült ugyanis, hogy a Honvédban anyagi okok miatt bezárják a szakosztályt, ezért keresgélni kezdtem új lehetőség után. Így alakítottuk meg 1974-ben a Mélyéptervben a „Japán Harci Játékok” klubját, ahol különböző küzdősport irányzatokkal foglalkoztunk. Folyamatosan tisztultak le a dolgok. Tanítványaim közül Várszegi Rudolf és Bodnár Gyula aikidóval, Kecskés Sándor a karatéval foglalkozott. Én pedig Kelemen Istvánnal – aki az évek során nemzetközi tekintélyé nőtte ki magát, tizedik danos lett – a jiu jitsura koncentráltam. Jiuban öt, judóban hét, aikidóban pedig egy dant értem el.
– Mi köze van ma a sportághoz?
– Ha bárhova meghívnak, ha egy módomban áll, oda el is megyek. Szerény véleményem szerint a mai judo „leszűkültebb” lett. mint annak idején volt. A mi időnkben ugyanis ha nem volt ippon vagy feladás, akkor sokkal látványosabbak voltak az összecsapások. hiszen az esetleges ponthátrányok nem jelentették automatikusan a meccsek végét. Amióta nincs Szovjetunió, igen sokat szűkítettek a szabályokon, így a kivált tagállamok speciális elemeit szép lassan kiszorították a gyakorlatból. Így azután a judo sokkal egysíkúbb lett. Mostanság mindenki egyetlen dobást akar végrehajtani, arra igyekszik maximálisan koncentrálni. Ezzel jócskán leszűkült a korábbi széles dobásskála. Arról nem is szólva, hogy a most használatos gik olyan kemény anyagból vannak, hogy már a megfogásuk is kisebbfajta művészetnek mondható. Ami a jelenlegi válogatottakat illeti, nem látom az ígéretes fiatalokat, akik forradalmat csinálnának. Még a jó korban lévő versenyzőknek sincs stabil formájuk. Vagy zseniális dolgokat művelnek, vagy hullámvölgybe kerülnek. A japánok számára ők is könnyen kiismerhetők. S ha már versenyzőkről van szó, nálam a holland Anton Geesink az abszolút első. Ő hozta divatba a belső combdobást, méghozzá kivételes színvonalon alkalmazva azt. Gyönyörűen dolgozott és ragyogó földharcos volt. Mindmáig nem ismerek nála jobb judóst.
– Gyebnár Ferencnek ma milyen kapcsolata van a sporttal?
– A szeniorok közé már hat-hét éve nem járok, mert az autózás egyre nehezebb feladatot jelent a városi forgalomban. A tévé egészen más, ott szinte minden sportprogramot megnézek. Természetesen a küzdősportoknak elsőbbségük van. Közöttük is kiemelést élvez a cselgáncs, a birkózás és a boksz. És ne nevessen nagyon, ugyanis élvezem a ketrecharcot, az MMA-t. A férfiak és nők csatái egyaránt lekötnek.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2019
Forrá: Magyar Judo Szövetség
Jocha Károly írása)
