„A csúcs felé vezető út legvégén bukott el Ungvári Miklós, de az ezüstéremig olyan elszántsággal és céltudatossággal menetelt, ami előtt csak kalapot emelni lehet...” Három nap múlva kezdődnek Tokióban az olimpiai judotorna küzdelmei. A hátra lévő napokban az Arcanum segítségével, a korabeli sajtóbeszámolók alapján felidézzük a magyar judosport eddigi érmeinek történetét. 8. rész: 2012, London. Megkönnyezett ezüst...
London, 2012. július 29.
„Ungvári Miklós olimpiai ezüstérméről nem egy dobás, egy akció, egy mozdulat vagy éremmel való szomorkás póz marad meg. Sokkal inkább a ceglédi judós járása, arca, tekintete égett bele a memóriánkba.
Ungvári Miklós nem ilyen, pedig az ő szíve is tiszta. Inkább Sam Peckinpah véres, mocskos, naturalista, sötét westernjeinek világába illene. Oda, ahol előbb lőnek, és azután sem kérdeznek, ahol a főszereplő is hibázik, egyre másra érik az igazságtalanságok, de ő ragaszkodik az elveihez, a meggyőződéséhez, és nem ismer kegyelmet, amíg el nem bukik a diadal kapujában.
Ungvári Miklós mintha egy ilyen filmből lépett volna ki judogijában, csak a lángoló préri helyett ő egy londoni kiállítási csarnokban, a XXX. olimpiai játékok cselgáncsversenyeinek helyszínén osztotta a halált, tökéletesen szenvtelen arccal.
Előbb egy szabadkártyás, percekkel korábban még vidáman integető, fényképezkedő, a részvételnek, de alighanem már egy londoni szuvenírkitűzőnek is örülő afganisztáni autófényezőt intézett el tizenhét másodperc alatt, majd egy Belizéből származó legényt tett hidegre különös kegyetlenséggel. Eddermys Sanchez tizenöt másodperc után akkorát pördült, hogy nemhogy a hátára, de a túlsó vállára ért földet, és még a zsűrinek is további négy másodperc kellett, mire leintette a meccset. Ungvári meghajolt felé, majd leballagott a kislépcsőn, és ment tovább, ugyanazzal az arckifejezéssel.
De milyen tekintet volt az! Tágra nyílt szemek, elszánt, eltökéltséget, megingathatatlanságot sugárzó, kőkemény vonások, szorosan összeharapott ajkak. A külvilágról tudomást sem vevő, majdhogynem üres, mégis teljesen kifejező tekintet. A tragikus hős szokott így elindulni az utolsó csatába, hogy bosszút álljon minden sérelméért.
Ungvárinak lett is volna mit megbosszulnia, ha épp bosszúálló alkat volna. Két helyezetlenül zárt olimpia után ne lett volna? Amikor Pekingben négy másodperccel a meccse vége előtt azért intették meg, mert állítólag belenyúlt az ellenfél judogijának ujjába, és ezzel, hiába volt élete formájában, elbukta a megcélzott olimpiai aranyat?
Vagy öccse, Attila doppingügye után? Akit a Hungária-kupa után kaptak doppingvétségen, amelyen egymás ellen döntőzött a két fivér, és akit a londoni olimpia előtt egyetlen nappal meszeltek el, nem állapítottak meg nála doppingolást, mégis két évet sóztak a nyakába, amiért nem vigyázott jobban a kulacsára.
A minden sportolóban dolgozó akarat mellett dac, talán némi harag is munkált Ungvári lelkében, és akkor még nem is említettük az olimpia előtt nem sokkal elszenvedett magánéleti törést, amelynek terhét ugyancsak cipelnie kellett, ahogy az egy sötét western hőséhez illik.
Ungvári Miklós tehát csak ment és ment, nem nézett sehová, senkire, csak olykor a családtagokra, rokonokra, „Miki, Miki!”-t kiabálókra pillantott ki. Utána már csak a tatamik melletti ösvényt, majd a kislépcsőt látta, aztán a szőnyeget, végül az ellenfelét.
A két simán földhöz vágott rivális után a szlovén Rok Draksicot, majd a lengyel Pawel Zagrodnikot, akik hiába próbálkoztak, nem tudtak akciót csinálni rajta, csak vergődtek a szorításában. Aztán a döntőbe jutásért Sugoi Uriartét, akivel szemben különös elszámolnivalója volt: 2010-ben Bécsben csak a bírók tudják, hogyan lett helyette a spanyol az Európa-bajnok. Most nem volt kérdés, Ungvári simán megverte. És csak ment tovább. A győzelmek utána oda sem nézett a rá várókra, csak felmordult, amit még köszönésnek is lehetett érteni, majd határozott léptekkel eltűnt az öltözőben.
A grúz Lasa Savdatuasvili elleni döntőre is hasonlóan koncentráltan jött ki. Csakhogy a húszéves ifjú titán, minden ilyen westernfilm kötelező szereplője is olvasta a forgatókönyvet. Nekiugrott Ungvárinak, és még az első percben dobott rajta egy jukót. A fogyasztás, a korai kezdés, az egész napos koncentrálás után egyre fáradó magyar ugyan még próbálta mozgósítani minden erőtartalékát, de már nem tudott mindent megtenni, ami a győzelemhez kellett volna. Ugyancsak tikkadó ellenfele kifordult a dobásokból, húzta az időt, menekült, végül kihúzta a végéig. Ungvári arcán pedig ott volt minden keserűség. Most megállt az interjúzónában is, bocsánatot kért, pedig nem volt miért.
A hős az ezüstérem átadásakor végre alaposan körülnézett a vesztes ütközet színhelyén. Megszorított néhány kezet, a dobogón odaintegetett az érte szorítóknak. Ám látszott a gyötrelem az arcán, látszott a fájdalom, a csalódottság, a maró érzés, hogy lehetősége lett volna két méterrel balra és negyven centivel magasabban is állni, mégsem sikerült.
De Sam Peckinpah hőseivel ellentétben Ungvári Miklós egy jó órával később már mosolygott. És így van ez rendjén.
Az érem választotta őt
– Fogja a kezét. Fáj?
– Azt szoktuk mondani Kovács Antival vagy épp Braun Ákos barátommal, hogy egy judósnak a lelke fájhat. Egy ilyen nap után pedig főleg igaz ez, a lelkem, az fáj, de csak az.
– És az miért? Elvégre olimpiai ezüstérmes.
– Hajtós Bertalant akárhányszor megkérdezik, hogyan emlékszik vissza a barcelonai ezüstéremre, azonnal könnyek szöknek a szemébe. Szerintem bennem is megmarad egész életemen át, mekkora lehetőség kapujában voltam, amellyel aztán nem tudtam élni.
– Elkaphatta volna a grúz legényt? Nagyon önnek rontott az elején, de aztán visszavett a lendületből.
– Tudtam, tudtuk, hogy óriási harc lesz. Számítottunk rá, hogy eléggé vadul fog kezdeni, mert ez volt az egyetlen esélye, és azt is, hogy az utolsó másfél percre elfárad. Akkor elkaphattam volna. Sajnos nekem sem volt egyszerű napom, elfáradtam a végére. Dehát nagyon nehéz volt a mögöttem hagyott időszak, a legvégére elfogytam.
– Ezért ennyire csalódott?
– Igen, mert úgy érzem, talán nem sikerült mindent megtennem a győzelemért. Persze, ha azt mondják előre, hogy ezüstérmes leszek, alighanem kiegyeztem volna vele... Meg más miatt is sajog a lelkem. Hétfőn tudja, melyik súlycsoport küzdelmei következnek? Attila öcsémnek kellene tatamira lépnie, és nem teheti meg.
– Az e feletti harag is dolgozott önben?
– Nem haragnak nevezném ezt, haragból egyáltalán nem is lehet judózni, legalábbis jól semmiképpen. Inkább azt mondom, hogy nem elsősorban magamért akartam megmutatni, mit tudok, hanem a városomért, Ceglédért, és azokért, akik szeretik a judót és szurkoltak nekem. És legelsősorban is a családomért.
– Jó sokan itt voltak.
– Zoli öcsém még bemelegítő partnerkedett is velem az egész nap során! De valóban, az itt élő testvérem, másik két öcsém, egy nővérem, édesanyám, két unokatestvérem, nem is tudom elmondani, mennyit számított a jelenlétük. De jöttek mások is, ismerősök, ceglédiek, hatalmas élmény volt előttük versenyezni.
– Pedig ahogy koncentrált az egyes meccsek előtt, úgy tűnt, észre sem veszi őket.
– Dehogynem! Amíg a meccsünkre várakoztunk, hallottam a kiáltásokat, a biztatást, de aztán kényszerítenem kellett magam, hogy csak a feladatomra figyeljek.
– Elég jól sikerült: az első két ellenfelét ledobta a szőnyegről.
– Elég baj az! A második meccs előtt azt mondta az edzőm, töltsek egy kis időt a tatamin, élvezzem a judót, az olimpiát, de egyből eldobtam a gyereket.
– Tényleg, jól megértik egymást Bíró Tamással?
– Két évtizede velem van, nagyon hálás vagyok neki, minden köszönet kijár azért a munkáért, amelyet húsz esztendőn át belém fektetett. Pedig az utóbbi hónapokban voltak nehézségeink, gyakorlatilag együtt éltünk, mint valami nászutas pár, csak sokkal többet veszekedtünk. Miért kell még egyet edzeni, miért nem kell, miért futni megyünk, miért csináljuk ezt, vagy azt, folyt a háború. Neki is megvan a maga személyisége, én sem vagyok egyszerű eset. De mondom, nagyon hálás vagyok neki is, akárcsak a családomnak.
– Mióta készült erre a pillanatra?
– Én kilencvenkettőben, Kovács Antiék barcelonai szereplése példáján felbuzdulva határoztam el, hogy érmet akarok nyerni olimpián, történjen bármi. Úgy látszik, két, balul elsült próbálkozás után most értem meg rá, hogy valóban felállhassak a dobogóra, hogy ez az érem most engem válasszon, mert ő választott engem, nem pedig én őt.
– Könnyebb dolga volt így, hogy Csernoviczki Éva már az előző napon szerzett egy érmet?
– Évike bronza hatalmas, történelmi tett, hiszen az első magyar érem volt itt Londonban, ráadásul az első magyar női cselgáncsérem. Megszerzésével kinyitott felettünk, judo sok felett egy ernyőt, amely alá mindannyian beállhattunk, és már nyugodtan, felszabadultan versenyezhetünk. Ez mindannyiunknak megsokszorozza az erejét, már csak egy aranyéremre várunk, ha már nekem nem sikerült...
– Négy év múlva újra megpróbálhatja.
– Ha az edzőm nem mond le rólam, talán nekifutok. De a viccet félretéve, hadd ne ígérjem meg!
OLIMPIAI HELYEZÉSEINK
ARANYÉRMES (1)
Kovács Antal (1992, Barcelona)
EZÜSTÉRMES (3)
Hajtós Bertalan (1992, Barcelona)
Csák József (1992, Barcelona)
Ungvári Miklós (2012, London)
BRONZÉRMES (5)
Tuncsik József (1976, Montreal)
Kincses Tibor (1980, Moszkva)
Ozsvár András (1980, Moszkva)
Csősz Imre (1992, Barcelona)
Csernoviczki Éva (2012, London)
ÖTÖDIK HELYEZETT (11)
Hetényi Antal (1972, München)
Szepesi István (1980, Moszkva)
Bujkó Tamás (1988, Szöul)
Hajtós Bertalan (1988, Szöul)
Dubovszky István (1988, Szöul)
Wágner József (1992, Barcelona)
Csák József (1996, Atlanta)
Kovács Antal (1996, Atlanta)
Karakas Hedvig (2012, London)
Joó Abigél (2012, London)
Ungvári Miklós (2016, Rio de Janeiro)
HETEDIK HELYEZETT (12)
Szabó Ferenc (1972, München)
Csák József (1988, Szöul)
Gyáni János (1988, Szöul)
Gránicz Éva (1992, Barcelona)
Hadfi Dániel (2008, Peking)
Csernoviczki Éva (2008, Peking)
Baczkó Bernadett (2008, Peking)
Mészáros Anett (2008, Peking)
Bor Barna (2012, London)
Csernoviczki Éva (2016, Rio de Janeiro)
Karakas Hedvig (2016, Rio de Janeiro)
Joó Abigél (2016, Rio de Janeiro)
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2021
Forrás: Arcanum
Népsport
Fotó: IJF, Záhonyi Tamás)
