Ahol nem az öv színe számít

Részletek

2012. augusztus 08. (szerda) 00:00

Néhány kilométernyi út megtétele után találok rá az erdei iskola épületeire. A hozzájuk tartozó réten tüzek égnek, a bográcsokban már rotyog az ebédre való. A Dózsa Judo Klub tagjai hívtak meg egy családi összejövetelre.

A mester, Dózsa József maga is főz, a legendás Dózsa-féle chilis bab készül. Az illatok eszméletlenül jók, de a receptet nem árulja el. Annyit azonban igen, hogy a titok egyik része a ketchup, amitől sima, élvezhető lesz az étel. A házban meglepetés készül, a mester születésnapjára „izzít” a csapat. Lopva érkezik a torta, kisebb-nagyobb csoportokban folyik a szervezkedés.

„Ez már a negyedik hasonló alkalom, és csupán az a célja, hogy jól érezzük magunkat. Egész évben keményen dolgozunk, és ilyenkor – az év folyamán egyetlen alkalommal – gyerekekkel, szülőkkel összejövünk, nem foglalkozunk a gondokkal, munkahelyi, vagy otthoni problémákkal, egyszerűen csak lazítunk. Itt a történet nem a judóról szól. Ha ez egy tekeklub volna, akkor is a csapat lenne a fontos. Amikor eljövünk, egyszerűen örülünk egymásnak” – mondja a mester, akit főzés közben zaklatok kérdéseimmel.

„Nemrég volt az övvizsgánk. Mind a harminchárom vizsgázó sikeresen teljesített. Azt az örömet, amit egy felnőtt arcán látok, amikor megkapja a citromsárga övet, nem pótolja semmi. Pedig ez csak annyi, mintha egy gyerek először írna le egy betűt. A barna övesek sikerének mindenki örült, nevettek, tapsoltak, együtt van a csapat. Hát ezt a szellemet a mostanihoz hasonló bulik hivatottak összehozni. Itt ma semmi sem kötelező. Aki akar, az jön, összedobtuk a pénzt a húsra, a területbérlésre, és egyszerűen jól érezzük magunkat. Nem kell ezt túlkomplikálni” – nevet az edző.

A beszélgetést meg kell szakítanunk, az ebédlőbe várnak bennünket. Itt köszöntik negyvennegyedik születésnapján. Elérzékenyül, átveszi az ajándékokat, felszeli a tortát, ami nem csak a kisebbek körében lesz népszerű. Mindenkinek jut egy szelet, ahogy ez egy jobb családban illik. Aztán irány vissza a tűzhöz, a babra oda kell figyelni.

„Nagyon jó a társaság. Olyan emberek között lehetek, akiktől annyi pozitívumot kapok, hogy én is csak ezt tudom adni. Jó köztük élni, jó velük együtt lenni. Több szempontból is szerencsés ember vagyok. A családom maximálisan mellettem áll, ezt kevés ember mondhatja el magáról. Nem vagyok gazdag, de nem kell nélkülöznünk. Nekem a judo nem megélhetést jelent. Ez hobbi, szerelem, egy kis kikapcsolódás. És azoknak az embereknek, akik eljönnek hozzám edzésre, szintén ezt jelenti. Nem kevesebbet, és nem többet. Volt olyan kis tanítványom, aki ott akarta hagyni a középiskolát, mert judóedző akart lenni. Az édesanyja könyörgött, hogy beszéljek vele, nehogy ezt megcsinálja. Nekem kellett meggyőznöm, hogy ne tegye, mert ebből nem fog tudni megélni. A tagdíjakat visszaforgatom, az indulásnál én vásároltam a szőnyegeket, az ötvenkét darabot két éven keresztül törlesztettem a tagdíjakból. Sokan mondják, hogy nem vagyok normális. Lehet, de jól érzem magam. Ez a mai buli családonként úgy ötszáz forintba kerül. Mit kapunk a mai világban ötszáz forintért? Semmit. Itt pedig mindenki jól érzi magát. Élvezzük az együttlétet, és ennyi” – mondja a mester.

Az ebéd kész. Mindenki megkóstolja a másikét, a chilis bab ismét jól sikerült. Azt is megtudom közben, hogy nem csupán főzéssel töltik a napot a judósok. Túráznak, kosárlabdáznak, célba lőnek, és minden alkalommal eljátsszák a „sörforgót” is, ami igazán embert próbáló feladat. A mégjobb hangulatról saját énekesük gondoskodik, a hangja olyan, hogy Charlie is megirigyelhetné.

„Jó egy ilyen családhoz tartozni. Jó érzés edzésre járni, ami eléggé kemény, de még az ilyen öregeknek is jólesik. Van köztünk olyan, aki negyvenhat évesen jár ide. Ebben a sportban a bemelegítéstől a dobásokig minden szép. Alapvetően önvédelemre tanít, de emellett fegyelemre, önfegyelemre is nevel. Hat-nyolcéves gyerekek is vannak köztünk, a lányom például ötévesen kezdte, a kisebbik pedig szinte háromhetesen. A bölcsödében azzal fegyelmezik, hogy ha nem viselkedik jól, nem mehet edzésre. Számunkra ez egy életforma” – mondja Tóth Norbert, a csapat egyik tagja.

Nem vagyok irigy ember. Most mégis valami ilyen érzéssel búcsúzom. Bár már sokan elfelejtették, jó egy csapathoz, egy közösséghez tartozni. A Dózsa-judósok mindezt naponta átérezhetik.

A Dózsa Judo Klub 2006 szeptembere óta működik. Akkor egy Pápa melletti kis faluban tartották edzéseiket, majd 2009-ben Gyarmatra költözött a csapat. Az idei évtől már Pápán is tartanak edzéseket kicsiknek, nagyoknak egyaránt. Vezetőjük szerint nem a „versenyistálló” kinevelése a cél, és bár szép sikereket érnek el, nem a versenyeken való megmérettetést tekintik üdvözítőnek. A csapat egyre bővül, a gyerekek előbb-utóbb elhozzák szüleiket, illetve a szülőkkel a kicsik is eljönnek, és „ott ragadnak” az edzéseken.

(Judoinfo.hu 2012
Forrás: Napló
Nagy Imre írása és fotója)