Csernoviczki Éva szerint mostanra nőtt fel az a generáció, amelyik Kovács Antal barcelonai diadalának hatására kezdett el judózni. A tatabányaiak olimpiai és világbajnoki bronzérmesével az Új Szó közölt terjedelmes interjút.
„Most mindenki minket akar” – nyilatkozta a lapnak Csernoviczki Éva, majd hozzátette, bár élvezi a népszerűséget, azért a rendes edzés már hiányzik neki. Az Új Szónak is tréning alatt, helyett adott interjút.
– Londonban ön szerezte a magyar küldöttség első érmét – bronzérmes lett a 48 kilósok között, ráadásul nem is akármilyen körülmények között: a vigaszágról érkezett, azok után, hogy a negyeddöntőt egy fojtás után elvesztette. Különböző források eltérően tárgyalják, mi is történt pontosan. Tényleg elájult?
– Valószínűleg tényleg elvesztettem az eszméletemet, kicsit félájult állapotban voltam, amit a bíró időben észrevett, és félbeszakította a küzdelmet. Amikor felálltam, azt hittem, folytatódik a meccs, mert nem igazán éreztem át, mi is történt pontosan. Akkor nagyon rossz érzés volt, hogy vége.
– Viszont gyorsan összeszedte magát, és a vigaszágon mindenkit legyőzött. Hogyan sikerült felállnia a mélypontról?
– Igyekeztem a pozitívumokra koncentrálni, például arra, hogy a negyeddöntőben is vezettem egy intéssel az ominózus eset előtt. Próbáltam erőt meríteni abból, hogy még meglehet a harmadik hely.
– Volt egyébként speciális mentális felkészülése? Az olimpikonok közül többen említették, hogy sportpszichológussal dolgoztak.
Én nem, mert Pekingben rossz tapasztalatom volt ezzel, de erről nem szeretnék beszélni.
– Nem ön volt az egyetlen magyar judós, aki sérülten, fájdalmak között is versenyzett Londonban – Joó Abigél porcleválással is nyert még egy meccset. A judo kifejezetten olyan sport, amely megtanítja az embert a fájdalom elviselésére?
– Igen. Ez egy egyéni küzdősportág, és aki itt valamilyen szinten már eredményes, az megtanulja, hogy az edzéseken nagyon sokszor le kell győznie önmagát vagy a fájdalmat. Egy judós ehhez hozzá van szokva, és természetesen mindig nyerni szeretne, ezért sosem adja fel, bármi történjék is a szőnyegen.
– Egy önről készült kisfilmben az egyik barátnője azt nyilatkozta, amikor odalép a szőnyeghez, még az arca is megváltozik. Van egy civil énje, illetve egy versenyző énje?
– Több olyan ismerősöm van, aki először négy évvel ezelőtt az olimpián látott a tévében versenyezni, korábban sosem. Azt mondták, hogy alig ismertek meg. Ez a fogyasztás miatt is lehet, de versenyállapotban teljesen más lesz az arcom. Az egyik japán edző úgy fogalmazott, hogy ez ilyenkor a versenyarcom, s ez egyáltalán nem hasonlít a hétköznapira, amely alapján pedig azt gondolják rólam, hogy vékony, törékeny, aranyos kislány vagyok.
– A londoni bronzmeccs előtt is hihetetlen elszántság sugárzott az arcáról, kétség sem férhetett hozzá, hogy nyerni fog.
– Egy versenyen reggeltől kezdve egész nap ezt kell sugározni, ezért is nehéz. Azt azonnal észre lehet venni egy ellenfélen, ha fél vagy ha elfáradt. Vagyis folyamatosan azt kell mutatnom, hogy erős vagyok.
– A bronzmeccsen a japán Fukumi Tomokóval találkozott, akit korábban még nem győzött le. Ez nem volt túl nagy teher?
– Kettőnk közül én küzdhettem felszabadultabban, az ellenfelemen nagyon nagy nyomás volt. Neki az aranyérem volt a célja, de a döntőbe jutásért vívott összecsapáson kikapott, ezért csalódottan várt a bronzmeccsre. Én viszont nehéz helyzetből álltam fel, s volt utána egy nyertes mérkőzésem – ezért én voltam lelki fölényben. A másik dolog, ami közrejátszhatott, hogy bár versenyen csak 2009-ben találkoztunk utoljára Tomokóval, edzéseken sokszor dolgoztunk együtt, és tudta, hogy nem számíthat könnyű mérkőzésre.
– Az mennyire befolyásolta, hogy a hosszabbításban elküldték a küzdőtér mellől édesapját, aki egyben az edzője, mert nagyon kiabált?
– Így visszagondolva pozitív hatása volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, most vagy így, vagy úgy, de eldöntöm ezt a mérkőzést. Bátrabban mertem támadni. Amikor sikerült az akció, az futott végig az agyamon, hogy hála Istennek, megvan az aranypont, vége a küzdelemnek, s biztos az érem.
– Hol tartja a bronzérmét?
– Az első négy napon mindig magamnál hordtam, sok helyre kellett vinnem, mindig a táskámban volt, nem hagytam az olimpiai faluban sem bent a szobában. Otthon még nincs állandó helye, de majd keresek neki egy őt megillető helyet.
– Az olimpián rögtön az első versenynapon lementek a küzdelmei, de egészen a játékok végéig kint maradt Londonban. Mi mindent látott, merre járt?
– Az első héten a judóversenyeken voltam, mert mindennap volt magyar érdekeltség. Utána pedig igyekeztem kimenni más eseményekre is, ott voltam Berki Krisztián lólengésdöntőjén, férfi és női vízilabda-mérkőzéseken, a férfi kézisek meccsén, mert az egyik kézilabdázó is tatabányai, s voltam még kint birkózáson is. Természetesen a városnézést sem hagytam ki.
– Volt, aki felismerte?
– Nagyon sok magyar volt kint Londonban, akik megállítottak az utcán, de a helyiek is felismertek, amikor a metrón utaztam. Biztosan azért, mert az első napon az első érmek egyikét szereztem.
– Vagy azért, mert a története, a hősies szereplése a nemzetközi sajtóban is nagy teret kapott.
– Ezt jólesik hallani, és remélem, a folytatás még sikeresebb lesz. Rióban is ott akarok lenni az olimpián.
– Egyébként mennyire változott meg az élete a londoni olimpia óta?
– Ismert személyiség lettem Magyarországon, rengeteg programra hívnak meg. Igyekszem mindegyiknek eleget tenni.
– Az egyik magazin profi divatfotókat is készített önről – végzet asszonyaként és ártatlan lánykaként is pózol. Ezek is az ön arcai?
– Jó volt kicsit mást is kipróbálni, nagyon örülök, hogy most sok olyan élményben lehet részem, amiben korábban nem, és ezt élvezem is. Nagyon sokáig, hét órán át tartott a fotózás, hosszú ideig sminkeltek, mindig új haj, új ruha kellett, de egyébként jó élmény volt.
– Élvezi, hogy híres lett?
– Igen, bár vannak pillanatok, amikor hiányzik a nyugalmas életem. De nagyon sok olyan emberrel találkoztam, például színészekkel, médiaszemélyiségekkel, akikkel egyébként biztosan nem hozott volna össze a sors. A különféle rendezvényeken pedig próbálom népszerűsíteni a sportágat, kihasználni, hogy most figyelmet kapott a médiában. Az idén éppen ezért már nem terveztünk versenyt, csak jövő januárra, mert az edzésekre nem mindig marad idő. Néha az ország több pontján is meg kell jelenni egy napon belül, rengeteget vezettünk az elmúlt időszakban. Ez kicsit fárasztó, de kellemes fáradtság.
– Londonban a judo volt a harmadik legsikeresebb magyar sportág – egy ezüsttel, egy bronzzal, két ötödik hellyel. Mi az eredményesség titka?
– Az olimpia előtt is tudni lehetett, hogy a judósokban benne van az érem. Nagyon jó csapattal mentünk ki, szinte mindenki volt már világbajnoki vagy Európa-bajnoki helyezett, így bárkitől el lehetett várni a jó szereplést. Ez egy új generáció, négy női judós is volt kint az olimpián. A női szakág 1992 óta olimpiai sportág, s akkor Kovács Anti aranyérmének hatására nagyon sokan elkezdtek judózni Magyarországon. Szerintem ők mostanra nőttek fel, így volt miből meríteni a csapat összeállításánál.
– A mostani sikerek ugyanezt eredményezhetik?
– Mindenféleképpen, ezért is döntöttünk úgy Ungvári Mikivel, hogy az év utolsó néhány hónapját a sportág népszerűsítésének szenteljük. A magyar sajtóban korábban a judónak nem volt kiemelt szerepe, nem a méltó helyen kezelték, holott a 2010-es Európa-bajnokságról hét éremmel tértünk haza, mi lettünk a legeredményesebb nemzet. Ennek ellenére nem kaptunk nagy hírverést, tévéközvetítés sem volt. Reméljük, ez a jövőben megváltozik.
– Miért ajánlaná a judót egy sportolni vágyó kislánynak? Nyilván nem ez az első sportág, ami a lányoknak eszükbe jut, ha választaniuk kell...
– Szerintem nem annyira férfias ez a sportág, mint amilyennek kívülről látszik. A judósok között nagyon szép, jó alakú lányok vannak. Ez a sportág nagyon fejleszti az ügyességet, akrobatikusnak, viszonylag lazának kell lenni, és a judósoknak szép, arányos testük van. Egy olyan lánynak, aki érez magában egy kis harciasságot, a judo nagyszerű sportág, ki tudja élni magát benne.
– Az édesapja azonban önnek eredetileg nőiesebb sportágat szánt, nem irányította egyenesen a judó felé.
– Ez igaz, de amikor kezdtem, 1993-ban Magyarországon még nem is nagyon létezett női judo, hiszen csak egy évvel korábban lett olimpiai sportág. Gondolom, emiatt sem terelt a sportág felé, meg azért sem, mert tudta, mennyi lemondással jár az élsport. De amikor már elkezdtem edzeni, nem volt ellene kifogása, szerintem látta, hogy van hozzá tehetségem.
– Előny vagy hátrány, ha az embernek egy családtagja az edzője?
– Valaki nem tud így együttműködni, de nagyon sok olyan példa van a magyar sportban is, amikor ez bevált. Meg kell találni a közös nevezőt, és akkor már inkább előny. Mivel otthon is együtt vagyunk, egy szokványos edzőnél jobban látja, mennyire vagyok fáradt, mennyire lehet terhelni.
– Van példaképe? Vagy most már ön a példakép mások számára?
– A judótechnikája miatt példaképemnek tartottam a japán Koga Tosihikót, a magyarok közül pedig Hajtós Bertalant, bár ők éppen riválisok voltak, Barcelonában egymás ellen mérkőztek az aranyért. Most már lehet, hogy néhányan rám tekintenek példaképként, bár az, hogy most még a szomszédok is másképp néznek rám, nekem kicsit fura, hiszen ugyanaz az ember vagyok, mint az olimpia előtt.
– Gondol már a következő célokra?
– Jövő áprilisban Budapesten lesz az Európa-bajnokság, ott nagyon szeretnék jól szerepelni.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2012
Forrás: Új Szó,
Bőd Titanilla írása
Fotó: IJF, Záhonyi Tamás)
