Bár nem Magyarországon él, mi több, nem is a mai Magyarország területén született, a Judoinfo lelkes olvasója, aktív fórumozója, s nem utolsó sorban támogatója már a kezdetek óta. Luisz, alias Farkas Lajos a svédországi Vasterasban vezet egyre sikeresebb judóklubot. Most vele ismerkedhetnek meg.
“Tizennégy éves koromban találkoztam a judóval, amikor az egyik osztálytársam elvitt a pancsovai Dinamóba (Pancsova Belgrád közelében, a Vajdaságban található város, napjainkban nagyjából háromezer magyar nemzetiségű lakossal – a szerk.). Korábban az volt az álmom, hogy birkózzak, sőt, apám vágya is ez volt, de addig nem jutottunk el, hogy levigyen a birkózóterembe – idézte fel a kezdeteket Farkas Lajos.
Farkas Lajos (balról) a vasterasi judóiskola tanulóival
– A judóról addig még csak nem is halottam, de miután szerettem birkózni, mindjárt beleszerettem ebbe a sportba. A jó társaságnak köszönhetően ott is ragadtam. A Dinamóval ma is mindennapos kapcsolatban állok, ennek a klubnak köszönhetem, hogy azzá az edzővé váltam, aki ma vagyok.
Kezdetben nem voltak különösebb céljaim a sportágban, csak judóztam, mert szerettem judózni. Élveztem a randorit, még ma is szeretek randorizni, bár ötven évesen ugye, már egészen más. A klubban sorra földhöz vágtam azokat, akik a versenyeken sikeresek voltak, nekem viszont nem nagyon ment az egyéni versenyeken. A csapatversenyeken a klub szellemének köszönhetően jól álltam a tatamin a sarat, az egyéni mérkőzéseken gyengébben. Ma már jól tudom, hogy egy jó judóst nem lehet kinevelni néhány év alatt. Sajnos akkor, a ‘nyolcvanas években ezt nekem nem magyarázta meg senki.
Abban az időben leginkább a hadsereg és talán a rendőrség támogatta a jugoszláv judót, tudomásom szerint a sportágban jártas tiszteket osztottak ki a kluboknak, és elsősorban hazai pályán versenyeztünk. Külföldre nagyon ritkán jártunk, erre csak a válogatottaknak nyílt lehetőségük, így kapcsolatokat sem alakíthattunk ki más országok judósaival, így a magyarországiakkal sem. Később, amikor már váltásmunkásként dolgoztam, akkor utazott ki először a Dinamo Franciaországba.
Svédországba a balkáni háború alatt utaztam látogatóba az itt menekültként élő öcsémhez, és miután a fiam Magyarországon útközben megbetegedett, és a dunaújvárosi kórházat is megjártuk vele, a feleségem Svédországból már nem akart vagy nem mert hazautazni vele. A fiamnak nyolc éves koráig orvosi kezelésre volt szüksége, a feleségem félt, hogy a visszaút során nagyobb baj is történhet vele. Nekem akkor fájt, hogy Svédországban kellett maradnom, de végül belenyugodtam. Otthagytam a munkahelyem, a hazám egy menekülttábor és a bizonytalan jövőért cserébe.
Farkas Lajos (alsó sor, balról) 1977-ben a pancsovai Dinamo tagjaként Kikindán
A svéd judóval úgy kerültem kapcsolatba, hogy a fiaimat beirattam kung-fura, ahová a barátaik is jártak. Említettem a klubban, hogy valaha judóztam és fülest kaptam arról, hogy Västeråsban működik egy judóklub. El is mentünk oda, és a gyerek elkezdett judózni. Már akkor láttam, hogy a judo, amit az edzők mutattak, más, mint amit én megszoktam. Rögtön elvártam volna a gyerektől, hogy küzdjön, meg az edzőktől is, nekik viszont egészen más volt a hozzáállásuk. Én akkor kerültem ki a menekülttáborból, és a svédeket a volt hazámban élőkhöz hasonlítottam. Akkor még nem fogtam fel, hogy errefelé egészen más a hozzáállás mindenhez, hogy idővel változtatnom kell a szokásaimon.
Később elköltöztünk, barangoltunk több városban is, keresve a helyünket az új országban. Hat év költözködés után, 2001-ben visszakerültünk ugyanabba a városba, ugyanannak a klubnak a közelébe. Rögtön el is vittem mindkét fiamat, és a fiatalabb az első pillanatban otthon érezte magát a tatamin. A két gyerek akkor a kungfu helyett a judót választotta. Az edzések során nekem is kedvem támadt újra felölteni a judogit, elkezdtem érdeklődni a felnőtt edzések után. Így kezdődött.
Ugyancsak a Dinamo, ezúttal Szarajevóban, egy csapatbajnokin (Farkas Lajos térdel, balról)
Akikkel a felnőtt edzéseken küzdöttem, hamarosan rájöttek, hogy nagyon jó technikai tudással rendelkezem, és biztattak, edzősködjek is. Azért annyit érdemes tudni, hogy Svédországban az edzők önkéntesként dolgoznak a klubokban, vagyis ezért fizetés nem jár.
Elkezdődött az edzői karrierem. Alapítottam a klubon belül egy gyerek elitcsapatot azokból, akik szerettek volna többet edzeni, és versenyezni is. Ebben a csapatban volt az egyik fiam, az idősebb a junior elitcsapatban edzett. Akkor a Västerås Judoklubnak több mint kétszáz tagja volt, én pedig legfeljebb negyven fiatallal foglalkoztam, a többi százhatvan csak azért járt judóra, mert – ahogyan fiatalon én is – szeretett ott lenni, judózgatni, társalogni, nem az eredmény érdekelte őket. Akkor kezdett tisztulni bennem a kép, hogy ha csak a versenyekre koncentrálunk, akkor ezt a szorgalmasan edzésre járó százhatvan judóst szép lassan elveszíthetjük.
Egészen más okokból, de rövid idő alatt az összes edző, köztük én is elhagyta a klubot. Akkor 2005 ben alapítottam a Västerås Judoiskolát, amely azóta kinőtte magát a régió legerősebb judóklubjává. Itt Svédországban a város örömmel veszi, ha sportklubok alakulnak, és bevonzzák az utcán lődörgő gyerekeket. Mégsem könnyű olyan klubot üzemeltetni, amelybe több mint százan járnak rendszeresen judózni. Különösen azután, hogy Zlatan Ibrahimovicnak, és egynéhány híres jégkorongosnak köszönhetően minden szülő álma az, hogy a gyerekből is focista vagy hokis legyen. A versenyeredmények alapján itt senki sem viszi el judóra a gyereket. Azért sem, hogy az utcán meg tudja védeni magát, itt ez a társadalom feladata. Annál többet számít, hogy a judo egy jó nevelési sport. Erő, gyorsaság, önbizalom növelés, egymás megbecsülése, olimpiai sport. És a judo mindenkié – ez a svéd szlogen. Annyira beidegződött már a svédek fejébe az edzők hosszú évtizedes munkája alapján, hogy a judo jó az önbizalom növelésére, és az emberek közti jó kapcsolatok kialakítására, hogy a gyerekeket nem az orvosokhoz, pszihiáterekhez viszik el a szülők, hanem elhozzák judóra. A judo emellett sok sportágnak kiegészítője, és ez is nekünk, edzőknek köszönhető. Ha a szülő azt szeretné, hogy a gyerek jó legyen fociban, jégkorongban, akkor elhozza a gyereket judózni.
A partner nem más, mint Lajos fia, Attila
Jelenleg tizennégy iskolában oktatok judót, csak az ősszel több mint ezerhatszáz iskolás járt a dojómban judózni. A jó hírünk alapján minden évben újabb iskolák keresnek fel, ezt részben a sportminisztérium támogatja, de az iskolák is fizetnek érte.
A svéd judo szívesen alkalmaz betelepült judósokat a klubokban. A svéd judo nyílt, mindenkinek ad esélyt, aki szeretne dolgozni, adni valamit a társadalomnak. Söt az állami és városi támogatást is elsősorban azok a klubok kapják, amelyek integrálják a betelepült külföldieket. Ez az állami vezetés egyik fő célja.
A magyar klubok közül egy-kettővel jó a kapcsolatom, de úgy érzem, hogy a magyar csapatok túl zárkózottak. Jártam a judósaimmal egy pápai versenyen, ahol fantasztikusan fogadtak bennünket, amit mi is viszonoztunk. Pápáról Budapestre utaztunk, és szerettünk volna edzeni valamelyik fővárosi klubban. Írtam a nagyobb kluboknak, de válaszra sem méltattak. Egy budapesti judóson keresztül több klubban is próbálkoztunk, eredménytelenül. Aztán a TF judósainál, illetve a XIII. kerületi Nippon Sport Judo Clubban nyitott ajtóra találtunk. Ez szokatlan volt számomra.
Ezt a dojót Magyarországon a legtöbb klubban megirigyelnék
A magyar judósok eredményeit, versenyeit, ha csak tehetem figyelem a Judoinfo oldalán, az Ippon TV-n vagy más csatornákon keresztül. Követem a Hajime adásokat is. Ungvári Miklóssal, az egyik általam legjobbnak tartott judóssal is elbeszélgettem sokszor. A fiam imádja Hadfi Dánielt, akit Belgrádban láttunk élőben.Meg is vettük az Európa-bajnokságról készített DVD-t, amit rendszeresen megnézünk, a fiam leginkább Hadfi Dani meccseit nézi. Braun Ákostól kaptam egy szép Uchi-matát (ucsimata) emlékül Splitben, meg egy karfeszítést. Megnéztem a japán–magyar meccset Budapesten, jövőre pedig a helyszínen akarom megnézni az Európa-bajnokságot. Kovács Antal is a kedvenceim közé tartozik, kitartásáról, sportéletéről gyakran szoktam mesélni a klubban, ahogyan Hajtós Bertalan olimpiai döntőjét is fel szoktam hozni példaként a tanítványoknak. Ennyi a magyar judoval a kapcsolatom.
Elgondolkoztam azon, mit tanulhat a magyar judo a svédektől. Azt, hogy tízezer gyerekből talán egy az, aki bajnok lesz. A többinek is valahogy meg kell találnia a helyét a judóban, az eredménycentrikusság pedig nagyon sok fiatalt elriaszt. A svéd gyerekek addig űzik az egyes sportágakat, ameddig ‘érdekes’. Ezért nálam a gyerekek játszanak is az edzéseken, és úgy judózunk, hogy az érdekes legyen számukra. Ahogy kiveszem, a magyarországi gyerekek győzni akarnak a másik felett, az edzők a támogatást a versenyeredmények után kapják, így számukra is ez a fontos. Én nem kapok egy fityinggel sem többet, ha egy kisgyerek országos bajnok lesz, de azért igen, hogy száz fiatalt becsaljak a judóterembe. A városnak szinte mindegy, hogy éppen judóznak vagy virágotfonnak a dojóban. A lényeg, hogy nem isznak, nem kábítószereznek, nem az utcákat járják.
S hogy mit tanulhat a svéd judo a magyartól? Először is azt, hogy egy judósra áldozni kell. Egy judós óriási munkáját meg kell jutalmazni, a sportéletet, a kitartást, a küzdőszellemet, a mindennapi két edzésre való hajlamot, azt, hogy pénteken is van edzés. Svédországban az élsportolók többnyire a munkából élnek, és ez minden sportra jellemző. Aki az élsportból meg szeretne élni, az kénytelen külföldre költözni. Talán ezen a téren lehetne valamit tanulni a magyar sportvilágtól.”
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2012
Gombkötő Roland)
