Leszállóágban a látássérültek sportja, Fó-ris Norbert, a budapesti Vakok Intézeté-
nek diákja mégis elszántan küzd, hogy
a 2012-es londoni paralimpián győzzön.
A Budapesti Vakok Általános Iskolájának tanulója Fóris Norbert. A 15 éves diákkal az intézetben beszélgetett a Híradó munkatársa. Norbert kitűnő tanuló, 47 érmét úszásban, dzsúdóban, sakkban és jégkorcsolyában szerezte, a legbüszkébb a 2007-ben nyert ezüstérmére, amit Colorado Springsben vehetett át az ifjúsági világversenyen, korántsem egyszerű körülmények között, de erről majd később...
A 47 érem mellé elkelne a londoni arany
Norbert születése óta nem lát, most kezdi kamasz éveit, mégis elképszetően céltudatosan és magabiztosan beszél életéről. Az intézeten kívül, az egyedüli közlekedésnél nem használ fehér botot, akkor sem, ha tisztában vele, hogy ez a szabályokba ütközik. Az iskolában centiméterre pontosan tudja, hol jár éppen, arra a kérdésre, hogy számolja-e a lépéseket, azt mondja nem, egyszerűen csak tudja, hol van, az agyában lévő térképben sohasem csalódik.
„Ez itt a könyvtár, mi itt nem sok mindent tudunk csinálni” – mondja, miközben haladunk a Vakok Intézetének folyosóján. Néhány méterrel odébb megszólal: „ez az osztálytermünk, nem valami érdekes, tele van számítógépekkel, mindent ezeken tanulunk, a program felolvassa az online tankönyveket. Így, az interneten keresztül ismerkedtem meg a barátnőmmel, ő látó.”
Kisebb szünet után hozzáteszi: „édesapámmal meglehetősen rossz a kapcsolatom, nem kíváncsi rám, ráadásul a három testvéremet is eltiltotta tőlem, édesanyámmal egész jóban vagyok, de apám befolyása rá is hatással van, ezért csak ritkán találkozunk. Gyakorlatilag csak a barátnőmet szerethetem.”
A beszélgetés alatt többször megismétli, mindennél jobban szeretné bebizonyítani – főként az édesapjának –, hogy ő is ugyanannyit ér, mint a testvérei és mint mások, akik egészségesek. Norbert nyolc éve sportol, több aranyérmet szerzett úszásban már egészen fiatalon, később kezdett el érdeklődni a dzsúdó és a jégkorcsolya iránt, ahol szintén nagy sikereket ért el. Aztán jött a csörgőlabda és a sakk.
Áprilisban sakk Euróba-bajnokságra megy, azt mondja, nem izgul, az országos bajnokságot már megnyerte. „A vakok sakkja sokban eltér a látókétól: speciális táblán játsszuk, ahol a fekete mezők kissé kiemelkednek, a fekete bábúkban pedig van egy szög, így lehet megkülönböztetni azokat a fehérektől. Egy-egy parti több órán át tarthat, ez komoly koncentrációt igényel, hiszen meg kell jegyezni a figurák helyét a táblán.”
Bár a sakkban is kiváló, Norbert szíve mégis a küzdősportért dobog. Kék öves harcos, kilenc országos bajnokságon vett részt, az európai megmérettetéseken kétszer is dobogóra állhatott, Németországban nem talált legyőzőre és mint mondja: a 2012-es londoni paralimpiára azért megy, hogy megnyerje.
Addig azonban még hosszú az út, mindenekelőtt edzőre lesz szüksége, mert a korábbi felkészítője Írországba költözött. Mint minden feltörekvő tehetségnek, Norbertnek is van példaképe, Kovács Antal, Magyarország egyetlen dzsúdó olimpiai bajnoka.
„Mindig kell, hogy legyen célja az életemnek, enélkül nincs értelme semminek” – mondja Norbert. Persze volt már mélyponton: „Egy litván dzsúdóssal is volt rossz tapasztalatom – meséli –, az ellenféllel azonos nemzetiségű bíró kísérte a meccset, egy ippont érő dobással elviekben győztem volna, de a bíró szerint ez az akció nem ért ippont, végül kikaptam.”
A legnehezebb mégis azt volt feldolgoznia, amikor a Colorado Springs-i világbajnokság döntőjében egy orosszal kellett megküzdenie: „orosz volt a bíró is, az ellenfél hirtelen lerántott a szőnyegre és maradandó sérüléseket szereztem. Így lettem ezüstérmes, de a térdfájdalmam eltörpült amellett, ahogyan éreztem magam az igazságtalanság miatt. Akkor úgy érzetem, kész, abbahagyom, elég volt” – mondja és még mindig ökölbe szorul a keze.
„Bármi is történt eddig velem, semmit sem csinálnék másként, akkor sem, ha látóként születek – mondja Norbert, majd hozzáteszi: – valószínűleg akkor is ugyanilyen elszántan küzdenék, talán nem dzsúdóznék, hanem mondjuk vízilabdáznék, de a focit és a Forma-1-et is nagyon szeretem” – és elmeséli az utolsó futam izgalmait, körről-körre, amit hallott a televízióból.
„Norbert ma kiemelkedő tehetségnek számít kortársai mellett, régebben csak egy lett volna a sok közül” – véli testnevelő tanára, Páni Róbert, aki húsz éve foglalkozik gyerekekkel a Vakok Intézetében.
„Az orvostudomány fejlődésével ma már a mindössze fél kilogrammos koraszülöttek is életben maradnak és nem ritkán halmozottan hátrányos helyzetűként élik le életüket. Amellett, hogy látássérültek, sokszor mozgásfogyatékosak is – meséli az oktató. – Velük hat-hét éves korban kezdünk foglalkozni, tervezett szenzomotoros tréninggel eddzük a gyerekeket, ez történhet vízben vagy tornateremben, hetente többször.”
Ehhez a munkához nem csak emberszeretetre van szükség, hanem pénzre is. Előbbi kifogyhatatlannak bizonyul, utóbbiból viszont egyre kevesebb áll rendelkezésre. Páni Róbert az intézetben eltöltött évek alatt azt tapasztalta, hogy a látássérültek sportja leszállóágban van. Az intézetben tornyosuló több tucat aranyérem, serlegek és kupák száma ma már alig növekszik.
„Érdemes megfigyelni Finnország hozzáállását – mondja Páni Róbert –, ott a nyolcvanas években felismerték, hogy a fiatalok egészségre nevelésével, a napi egy testnevelés órával és heti egy úszásoktatással megelőzhető az időskori betegségek nagy része, így később nem kell milliárdokat nyomni az egészségügybe. Ezek a húsz évvel ezelőtti elképzelések mára beigazolódtak a finneknél, sajnos Magyarországon ennek még nem jött el az ideje.”
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2008
Forrás: hirado.hu/gn)
