Egy esztendővel az első magyar judós olimpiai aranyérem után jött az újabb nagy dobás: a még mindig szemtelenül fiatal Kovács Antal ismét bizonyította klasszisát, megnyerte a hamiltoni világbajnokságot... Újabb paksi história A magyar judo aranykönyvéből!
Azért Basszel el-Harbavi nem az a judós, akitől meg kellene ijedni. Kétségkívül erősnek látszik, de még alig múlt tizenhat esztendős, semmilyen említésre méltó nemzetközi eredménye sincs. Első ellenfélnek jobbat nem is kívánhatna az ember.
De ez mégiscsak világbajnokság, a judóban pedig mindenkinek egyformán csúszik a tatami, ahogy mondani szokták. A barcelonai mámor már oly távolinak tűnik, az azt követő ünnepségsorozat már régen véget ért, s azóta is mindenki a folytatást várja.
Azt várta a tavaszi athéni Európa-bajnokságon is a magyar judósoktól, de a barcelonai aranycsapat – nincs mit szépíteni rajta – csúnyán leszerepelt. Egy árva hetedik helyezés mellett egyetlen érmet tudtunk szerezni, Kovács Antal lett bronzérmes, de a sportág egyetlen magyar olimpiai bajnokától ezt is sokan kevesellték.
A zuhanyhíradó szerint akadt, aki a nagy ünneplésbe annyira belefeledkezett, hogy hónapokon keresztül nem látták az edzéseken. Mások arról beszélnek, hogy a hirtelen jött nagy siker után a kulisszák mögött a sportág prominensei hajba kaptak egymással. De akad, aki szerint nincs semmi gond az athéni eredményekkel, törvényszerű volt egy kis visszaesés a jelentős olimpiai eredmények után. Ki tudja…
Basszel el-Harbavi egyelőre csak annyit tud, hogy a világbajnokság nyitó meccsén a magyarok olimpiai bajnokával kell meccselnie. Arról alighanem fogalma sincs, mi mindenen ment át a bajnok az elmúlt hónapokban.
„Valahogy meg kellett emészteni a győzelmet, az azt követő ünneplést, az emberek szeretetét, aztán visszarázódni a mindennapok monoton munkájába. Fel kellett dolgoznom, hogy az olimpiát követő junior-világbajnokságon megszerzett ezüstérmem után sokan sajnálkozva néztek rám, hogy az athéni bronzérmemről úgy beszéltek, mintha utolsó előttiként zártam volna az Európa-bajnokságot. Tudom, hogy egy olimpiai bajnoktól mindig sokkal többet várnak, de ez egy kicsit átragadt rám is, én is mindenhol folyamatosan bizonyítani akarok, ez pedig olykor elfogadhatatlan görcsösségbe csap át…” – panaszkodik az olimpiai bajnok, persze csak úgy magában, ilyen lelki ügyekről alighanem csak a mesterével, Hangyási Lászlóval diskurál, szigorúan négyszemközt.
S most itt ez az erőtől duzzadó tinédzser Egyiptomból, öt évvel fiatalabb Kovácsnál, látszik, hogy nem fél semmitől, nem nehezedik rá teher, olyan felszabadult, mint a magyar fiú volt néhány hónappal ezelőtt, amikor szinte ismeretlen judósként félresöpörte a legnagyobbakat is.
„Köszönöm, remekül vagyok! A szobámban velem lakik a kabalám, Kun Szilárd, az edzőpartnerem, meg Csősz Imi, akivel bármilyen rendezvény garantáltan remek hangulatú. A fogyasztással nem volt semmi gondom, még mindig kicsit lötyögök a kilencvenöt kilóban, egyelőre az átállással sincs nagyobb problémám, pedig először utaztam ilyen messzire Pakstól” – mondja az őt faggató újságírónak Atom Anti, szemernyit sem elárulva lelkiállapotából.
S máris szólítják.
A tatamin sem látszik, hogy bármi baj lenne. Basszel el-Harbavi is nagy élményhez jut, hiszen az olimpiai bajnokkal küzdhet, igaz, ennek az az ára, hogy a karját percekig masszírozni kell, csak így áll helyre a vérkeringése a karfeszítés után.
Könnyű ippon volt. De még egy meccset nem adnak ilyen olcsón a világbajnokságon…
Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az ízekre szakadt Szovjetunióból, illetve az olimpián még Független Államok Közösségeként induló csapatból nagy hirtelen tucatnyi judós érkezett ebbe a súlycsoportba is, különféle stílusok kiemelkedő harcosai, akik eddig csak hátrányát látták a nagy uniónak, de most végre lehetőséghez jutottak.
Példának okáért itt van a kazahsztáni Szergej Sakimov. Csak néhány hónappal idősebb Kovács Antalnál, de eddig egyetlen világversenyen sem indulhatott.
Pedig ügyes fiú.
Ajjaj, de még milyen ügyes! Ennél rosszabbul aligha kezdődhetne a második meccsünk. A tömzsi kazah remek ütemben fordul be a belső combdobáshoz, és látványosan hajítja el ellenfelét. Ebbe a dobásba bele volt sűrítve a judo minden szépsége, a Coliseum lelátóján mindeddig jókedvűen szurkoló magyarok most döbbent csendben ülnek.
A bíró karja lassan emelkedik…
Aztán úgy fejmagasságban oldalra lendül.
Vazari.
Máris jelentős Sakimov előnye, de legalább maradt esély a javításra.
Kovács Antalnak azonban most nagyon nem megy. Talán a gondolatai teszik görcsössé a mozdulatait, egy olimpiai bajnok mégsem búcsúzhat a második fordulóban, nem kaphat ki egy kazahsztáni versenyzőtől, az olimpiai aranyérmestől nem ezt várják.
Rohannak a másodpercek. Sakimov úgy birkózik, ahogyan gyerekkorától kezdve minden egyes nap tette, lazán, önfeledten, csak arra kell ügyelnie, hogy kizárja az ellenfél támadásait, de ez a meccs számára máris nagy jutalomjáték, s egyre közelebb a mesés befejezés, amikor a legkisebb fiú legyőzi az óriást.
Alig egy perc van hátra.
S mint amikor véletlenül meglökik egy csöppet a lemezjátszót, a bakeliten recsegve ugrik egyet a gyémánttű. A meccs ritmusa egy szempillantás alatt furcsán megváltozik, csak annyit látni, hogy Sakimov elveszíti az egyensúlyát, lábai hirtelen a magasba csapódnak, ő pedig a hátával vágódik bele a tatamiba.
A bíró karja most határozottan lendül a magasba.
Ippon!
„Nem tudom, ezt honnan sikerült előkaparnom. Valamikor nagyon régen járt nálunk Magyarországon egy koreai mester, tőle tanulta ezt a technikát Laci bácsi, aki aztán átadta nekünk is. Emlékszem, nekem valahogy nagyon nem ment, nagyon idegen volt. Olyan lábszár-átforgatásos, elfekvős bokadobásszerűség, nem is tudnám pontosan meghatározni. A kazah srác nagyon kellemetlen stílusú, balos alapállású judós, nekem pedig nagyon nem sikerült semmi. Aztán egyszer csak éreztem, hogy a helyzet ismerős valahonnan, beugrott ez a koreai technika, életemben először csináltam meg élesben” – mondja olimpiai bajnokunk, s határozottan látszik rajta a megkönnyebbülés.
Látszik, hogy nemcsak egy nagyon nehéz meccsen van túl…
„Rengeteg magyarral találkozni itt, Hamiltonban. Ahogy sétáltunk az utcán a válogatott melegítőjében, lépten-nyomon megszólítottak minket. De láttuk az itteni Szent István-bazilikát, beültünk a Budapest étterembe, mindenhol nagyon kedvesek velünk, érezni, hogy mennyire büszkék ránk – meséli, aztán egy pillanatra elgondolkodik, elmondja-e vagy se, de végül folytatja. – A csapatvezető megtudta, hogy a szervezőknek nincs meg kazettán a Himnusz. A többiek annyira biztosak benne, hogy szükség lesz rá, összeállt egy alkalmi kórus a fiúkból, és felénekelték magnóra. A szobánkban már hallottam, itt-ott kicsit furcsán szól, néhol hamiskás, de egészen biztosan torokszorító lenne, ha a sportcsarnokban is lejátszanák…”
Ilyesmin merengeni azonban most nincs idő. Ilyenkor még igazán gyorsan pörögnek az események, a délelőtti program utolsó mérkőzése következik, most dől el, hogyan folytatódhat majd a délután, a győztes elődöntőt vívhat, a vesztes számára azonban már csak a bronzérem megszerzésére marad esély, a vigaszágon.
Nagy a tét, s a lehető legnehezebb az ellenfél. A világbajnoki címvédő. Háromszoros Európa-bajnok. Az ereje teljében lévő Stéphane Traineau Franciaországból. Számára nagy csalódás volt Barcelona, ahol az amerikai White váratlanul már a legjobb nyolc közé jutásért búcsúztatta. Feledtetni akarja a kudarcot.
Most Kovács Antal arcán is másfajta elszántságot látni. Valósággal megsokszorozza az erejét, hogy a világ egyik legjobbjával áll szemben.
Traineau-nak a vérében van a judo. Olyan eleganciával kapja fel a magyar hosszú lábát, hogy az oktatófilmbe illene. Szerencsére a dobás befejezés nem tökéletes, így a franciának jukóval kell beérnie.
Ez sem kis hátrány a világbajnokkal szemben. De még sok van hátra.
Kemény csata zajlik a tatamin, s ahogy múlik az idő, úgy egyenesedik ki egyre jobban Kovács Antal, s úgy kezd mind lejjebb görnyedni a meccs elején még oly fess francia. A paksi egyre inkább megtalálja ellenfele gyenge pontjait, többször is kihúzza vagy kirúgja a lábát, de mindhiába, csak a harmadik kísérletre kap egy apró pontocskát, ez a koka azonban önmagában semmit sem ér.
Elszaladt az idő. Már csak egy perc.
Negyven másodperc.
Ezeket a mozdulatokat mintha már láttuk volna. Igen! Kovács Antal valósággal lekopírozza Traineau lábfelszedését, azzal a különbséggel, hogy a szabálykönyvben leírtaknak megfelelően a dobást végig kontrollálja, a francia mázsás testét éppen úgy dönti a hátoldalára, ahogyan azt egykoron a japán mesterek az azonnali győzelem kritériumaként meghatározták.
Talpon az egész Coliseum, a gyönyörű ipponnak tapsolnak.
S talpon Kovács Antal is, aki második nagy csatáját nyerte meg Hamiltonban.
Feltápászkodik Traineau is, a kézfogásnál elismerően biccent is a kétméteres magyar felé.
„Tudtam, mire kell figyelnem a francia ellen, de nem véletlenül ilyen eredményes versenyző, így is sikerült eladnia egy lábfelszedést. Taktikailag nagyon felkészült judós, de a kondim nekem jobb, ahogy ment az idő, éreztem, hogy fárad. Hosszasan igazgatta a ruháját, ledobta az övét, hogy pihenhessen egy kicsit, s amikor találkozott a tekintetünk, láttam, hogy ezt a meccset már nekem kell megnyernem” – mondja még kissé zihálva a 95 kilósunk.
Aztán csomagol. Most hosszabb szünet következik, neki már csak a késő délutáni programban lesz dolga, az elődöntőben.
„Pisti, megteszed nekünk?” – kérdezi a csapatvezető. Szepesi István pedig azonnal rávágja: „Boldogan!” S máris útra kel. A korábbi kitűnő judós – aki ötödik volt a moszkvai olimpián – most Torontóban él, nagyjából hetven kilométernyire a Coliseumtól. S mint a legtöbb itteni magyarnak, neki is megvan otthon kazettán a Himnusz…
Lassan szivárognak vissza a nézők a tekintélyes méretű, tizenhétezer nézőt befogadni képes sportcsarnok lelátójára. A Copps Coliseumot annak reményében építették fel a nyolcvanas évek közepén, hogy Hamilton is bekapcsolódhat az NHL küzdelmeibe, de a helyieknek egyelőre be kell érniük a Toronto Maple Leafs vagy az amerikai Buffalo Sabres meccseivel, mindkét csapat csarnoka egyórányi autózással elérhető.
A hoki nem hiányozhat a judo-világbajnokság ünnepélyes megnyitójáról sem, de a tatamin bemutatott kapura lövéseknél vagy a táncosok bemutatójánál jelentősebb tettekre vár a publikum. A világ legnagyobb harcosainak küzdelmeire. A nehézsúlyban a francia Douillet, az immár grúz színekben induló Hahaleisvili, az orosz Koszorotov és a német Möller, a 95 kilósok között pedig az orosz Szergejev, a brazil Aurélio Miguel és a német Meiling mellett Kovács Antal az elődöntő résztvevője.
A megnyitó után gyorsan helyreállítják a küzdőteret, de a mi meccsünkre még várni kell.
Kovács Antal nagy nyugalommal melegít a folytatáshoz.
„Visszamentünk egy kicsit pihenni a szállodába, igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi vár még rám. Laci bácsival azért átbeszéltük a feladatokat. Meiling nagyon nagy kondícióval rendelkezik, ügyes, jó judós, talán technikailag nem annyira erős. Nagy csata lesz, de úgy érzem, meg tudom oldani.”
Azért Meiling sem látszik izgatottnak. Pedig talán az utolsó nagy lehetősége ez a pályafutása során. Harmadszor kerül a döntő közvetlen közelébe, de négy évvel ezelőtt és legutóbb is ugyanaz a judós állta az útját: Stéphane Traineau. Vele most már nem kell számolnia…
Marc Meiling a szöuli olimpián ezüstérmet szerzett, az említett két világbajnokságon pedig bronzérmes lett. Van már három érme a kontinensbajnokságokról is, harmincegy évesen igazán elégedett lehet a dicsőséglistájával.
Az az arany azonban nagyon hiányzik neki.
Kezdődik!
A szállodaszobában rögtönzött taktikai értekezleten elhangzottak köszönnek vissza a küzdőtéren. Meiling rutinosan szabja a meccset a maga képére, igyekszik az összecsapás küzdő jellegét kidomborítani, csakhogy a nálánál tíz esztendővel fiatalabb magyar kondiban is bírja tartani vele a lépést.
Igazi akciót nem látni, a meccs végéhez közeledve csupán egy-egy intést jegyeztek fel a táblára, vagyis döntetlen az állás. Minden bizonnyal bírói döntés következik.
Jobbnak láttuk a magyart. Meg aztán reménykedhetünk, hogy csak nem „szavaznak” majd az olimpiai bajnok ellen.
Egy kivédett dobási kísérlet után sokadszor kerülnek a földre, a bíró jelzi, állásból kell folytatni a küzdelmet.
Öt másodperc. Még egy összekapaszkodásra maradt idő.
„Hadzsime!” – kiáltja a bíró, Kovács meg is ragadja Meiling kabátját, egyik kezével a nyaka mögött, a másikkal a könyöke alatt, maga felé rántja, s már lendíti is előre a lábát. Több ezerszer gyakorolta már ezt a mozdulatot, s most tökéletes ütemben kezdte el, a német semmit sem tehet ellene, éppen abban a pillanatban huppan a földre, amikor megszólal a gong. Természetesen érvényes volt a dobás, Kovács Antal jukót kap érte.
Nincs itt szükség bírói döntésre, kérem…!
1993. október 1., Hamilton
Magyar idő szerint már elmúlt éjjel egy óra. Hamarosan kezdődik a 95 kilogrammosok világbajnoki döntője.
„Azt gondoltam, Szergejev jön majd – mondja a finálé magyar résztvevője –, Barcelonában én is megvertem Auréliót, meg az orosz is, de most a brazil ügyesen kiucsikomizta Szergejevet. Aurélio nem tud olyan jól dobni, de nagyon jó a kondija, és végig ucsikomizza a meccseit. Harcolni kell vele…”
A judósok az edzéseik egy részében a dobások előkészítését gyakorolják, előbb lassítva, majd gyors tempóban, sokszor egymás után, így rögzülnek megfelelően a mozdulatok. Ezt nevezik ucsikominak. Akadnak judósok, akik ezt a versenyeken is „eladják”, a dobás valós szándéka nélkül eljátszva, mintha nagyon aktívak lennének, folyamatosan támadást indítanának, arra apellálva, hogy a bírók intéssel büntetik az ellenfelet.
Aurélio azért sokszor nemcsak eljátssza az indítást, kiszámíthatatlanul be is fejezi a mozdulatsort. Nem véletlen, hogy ő a súlycsoport egyik legnagyobb alakja, Brazília első judós olimpiai bajnoka, valóságos nemzeti hős a hazájában, szöuli diadala után huszonnégy évesen már miniszternek akarták jelölni.
Ő azonban a tatamin érzi magát a legjobban. Van már egy vb-bronza, s most itt áll az arany kapujában.
„Egy pillanatra se felejtsd el, hogy egy jukó hátrányból indulsz!” – mondja el még egyszer Hangyási mester, Kovács Antal pedig bólint. Tudja jól, hogy akcióval kell legyőznie Aureliót, mert a bíróbizottság igazgatója brazil, s ez óhatatlanul befolyásolhatja a bírói döntéseket. Még a legnagyobb jóindulat mellett is…
Aurélio Miguel nem hazudtolja meg magát. Fizikai ereje, felkészültsége és tökéletes kondíciója tudatában magabiztosan mozgatja nyúlánk ellenfelét, s az első percben nem is látni mást.
„Eladja a nagy semmit” – bosszankodik Csősz Imre, aki hetedik lett ezen a napon a nehézsúlyúak között, s most a szobatársért szorít a lelátón a többiekkel együtt. Aztán valamennyien felhördülnek. A magyar indít egy jó ütemű lábfelszedést, Aurélio a másik lábával még próbál ugrani egyet, de már hiába, repül a föld felé. Olyan gyors volt az indítás, hogy az oldalbírónak nem volt ideje félreugrani. Az ölébe esik a brazil, székestül, bíróstul zuhannak a tatamira, erre sajnos nem lehet pontot adni.
Hamar rendeződnek a sorok, a japán oldalbírónak szerencsére nem esett baja, pedig első indulatában sok magyar szurkoló kiabált neki cifrákat. A hibája sorsokat dönthet el, figyelnie kellett volna arra, hogy az ő irányába is indulhat az akció.
Aurélio köszöni szépen, nagyszerűen érzi magát, most, hogy „védte” a támadást, „ucsikomizgat” tovább, remekül bírja a tempót, tőle akár így végig is mehet a világbajnoki döntő. Bízik abban a bizonyos jukónyi előnyben.
Másfél perc van még hátra. Kovács Antal kinéz a japán bíróra. Aztán a szeme sarkából a másik oldalbíróra is. És úgy indítja a lábfelszedést, hogy Aurélio még véletlenül se zuhanjon az irányukba. A brazil kétségbeesetten kapálózik, de a fizika törvényeivel szemben már nem tehet semmit, magatehetetlenül vágódik a hátára.
A puffanás után mintha minden elnémult volna egy pillanatra…
S a következő másodpercben már majd szétrobban a sportcsarnok!
„Ladies and gentlemen! Our new world champion is Antal Kovacs from Hungary!” – harsogja a mikrofonba a helyi műsorközlő.
Igen, Kovács Antal az új világbajnok!
A lelátón egymást ölelik a magyarok.
Szepesi István is büszkén mosolyog, megérte azért a kazettáért két és fél órát autózni…
„Amikor ráestünk az oldalbíróra, egy kicsit megzavarodtam. Utána éreztem, hogy előre kell mennem, mert inteni akarnak. Aztán sikerült becsapnom, a második lábfelszedéssel a másik irányba vetődtem, nem tudta kivédeni. Alig tudom elhinni, hogy sikerült” – magyarázza boldogan Kovács Antal, miután a többiek végre hajlandóak a vállukról lerakni a földre.
S máris szólítják a pódiumra. Hétezer kilométernyire az anyaföldtől a Himnusz hangjaira lassan kúszik a magasba a piros-fehér-zöld lobogó. A dobogó tetején a könnyeit nyelve áll büszkén ez a 198 centiméteres ifjú óriás. Magyarország első judós olimpiai bajnoka, s immár első világbajnoka…
A nagy győzelmet a maga módján ünnepelte meg. Edzője, Hangyási László és hűséges edzőpartnere, Kun Szilárd társaságában pizzázott és kólázott egy csöndes étteremben. Aztán mindennap ott szurkolt a többieknek a Coliseum lelátóján, együtt örült társaival Hajtós Bertalan ezüstérmének, Csősz Imre ötödik és Csák József hetedik helyének. A magyar csapat kiköszörülte a csorbát, feledtette az athéni halovány szereplést.
Itthon Atom Antit újra „kézről kézre adták”, mint Barcelona után, egymás után kapta a meghívókat különféle eseményekre, s állta a sarat, mindenhová elment, ahová csak hívták. Az év végén őt választották meg az Év sportolójának, ezt a címet előtte egyetlen judós sem vehette át Magyarországon.
Hamilton után még csaknem másfél évtizeden át a világ élvonalában versenyzett – olykor kudarcokkal teli időszakokat átvészelve, máskor újra a legjobbak közé emelkedve –, ezalatt részt vett újabb három olimpián, Atlantában ötödik lett, Sydneyben és Athénban nem járt szerencsével, de az utóbbi olimpia így is nagyon emlékezetessé vált számára, ő vihette a nemzeti lobogót a megnyitóünnepségen. A világbajnokságok közül a 2001-es müncheni sikerült a legjobban, nyolc évvel a kanadai vb után ismét döntőt vívhatott, s végül ezüstérmet szerzett. Az Európa-bajnokságokon féltucatszor állhatott fel a dobogóra, a Világkupákkal felérő versenyeken tíz aranyat gyűjtött, s összesen huszonháromszor lett érmes.
Időközben családot alapított, egy kislány és egy kisfiú büszke apukája, párjával, gyermekkori szerelmével, Ágival 2012 őszén már a harmadik baba érkezését várták.
Sportsikereit szinte nem is lehet felsorolni, de már aktív judósként is készült a civil életére. Közgazdász diplomát szerzett, később doktori fokozatot is elért a szakterületén. Sportvezetőként hajdani nevelőegyesülete, az Atomerőmű SE elnöke lett, a Magyar Olimpiai Bizottságban, a Sportegyesületek Országos Szövetségében és a Magyar Judo Szövetségben elnökségi tag, „civil” munkahelyén, az MVM Paksi Atomerőmű Zrt.-ben pedig kommunikációs igazgatóként dolgozik.
És mindezek mellett sem felejtette el egyetlen pillanatra sem, hogy honnan érkezett: amikor csak teheti, jelentkezik a paksi edzőteremben a reggeli tréningre, s az élménybeszámolókra szóló meghívókat sem utasítja el, ha sűrű teendői engedik, ma is ugyanolyan lelkesen tud mesélni a gyerekeknek.
A judóról, nagy győzelmekről…
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2016
Forrás:
Gombkötő Roland:
A magyar judo aranykönyve
Fotó: Magyar Távirati Iroda
IJF, Záhonyi Tamás)
